Meglátni és megszeretni egyszerű, megy mindenkinek. Megszólítani és megszerezni már kicsit nehezebb. Megbízni és megtartani örökre, ez az a pont, ahol a legtöbben elvéreznek. Az Európai Unió statisztikái szerint a válások aránya az elmúlt évtizedben minden eddiginél magasabban szárnyalt, az első helyet 2017-ben Portugália szerezte meg, 64.2 százalékkal, ami az 1960-ban mért 1.1 százalékhoz képes szép növekedés jelent, második Luxemburg (62.5), harmadik Spanyolország (57.2). Magyarországnak nem sikerült a dobogó közelébe jutnia, a 36.6-os arányszám nem is tűnik rossznak, főként, ha figyelembe vesszük, hogy már a hatvanas években is szabadabb világban éltünk, a házasságok 18.7 százalékának vetettek véget akkor az emberek.

De miért is nem bírjuk ki egymás mellett?

Owen Lovejoy paleontológus szeretett volna pontot tenni a régi vita végére, és bizonyítékok alapján eldönteni, az emberi faj alapvetően monogám vagy poligám beállítottságú. Mivel az ismert, körülbelül 6400 emlősfajnak csak elenyésző része, 2-5 százaléka hajlik az életen át tartó kétszemélyes kapcsolat fenntartására, így a vidáman virágról virágra szállók gyakran használják érvként elköteleződésellenes hozzáállásuk indoklásaképpen, hogy az ember bizony nem tartozik abba a nagyon inkluzív, szűkkörű csoportba, melyet többek közt a hattyúk, gibbonok, préri pockok és termeszek népesítenek be (tegyük hozzá, ők is szoktak időnként más ágyában aludni).

A házasság szerintük társadalmilag, nem biológiailag meghatározott jelenség.

Lovejoy kutatásai azonban kiderítették, hogy ez a társadalmi szükségszerűség már az idők hajnala óta meghatározza a viselkedésünket. A tudósok az ősi leletek csontjainak vizsgálatával, és ez alapján matematikai modellek bevezetésével jutottak arra a következtetésre, hogy valamikor 4.4 millió évvel ezelőtt, az Ardipithecus ramidus korában döntöttek úgy őseink, jobban megéri nekik összebútorozni. Az Ardipithecus már felegyenesedve járt, így felszabaduló kezeivel képes volt dolgokat vinni, ha pedig a férfi történetesen ételt vitt magával, és azt pont a nőnek vitte, cserébe kapcsolatra számíthatott. Ezzel mindenki jól járt, a monogámia pedig csökkentette a csoporton belüli feszültséget, lehetővé téve, hogy az egymással való versengés helyett produktívabb tevékenységekkel foglalják el magukat az ősemberek. Az sem volt hátrány, hogy ettől kezdve a gyerekek felismerték az apjukat, megalapozva olyan tradíciók kialakulását, mint például az öröklés intézménye.

De könnyen előfordulhat, hogy már ezekben a kezdeti időkben is eltértek az összetartozó felek elképzelései az ideális barlang-lakberendezési stílusról, mamut-fogyasztási szokásokról, vagy munkamegosztásról.

John Gottman pszichológus, válás szakértő (akit úgy szoktak emlegetni, mint “az ember, aki kilencven százalékos pontossággal előre tudja jelezni a válásokat”) szerint a házastársak kommunikációját hallgatva egyértelműen kiderül, mikor kerülnek olyan negatív spirálba, melyet nehéz visszafordítani. Az általa az Apokalipszis Négy Lovasának nevezett viselkedési minta: a kritika, a megvetés, a védekezés és a stonewalling, vagyis elzárkózás.

Modern Pygmalion vagy Stepfordi feleségek

Vannak azonban olyan ideális, éteri teremtmények, akik mindig udvariasan ébresztenek reggelente, figyelmeztetnek rá, hogy ne felejtsük otthon az esernyőnket, kedvesen köszönnek, ha hazaértünk, felkapcsolják a világítást és fűtést és pont azokat a filmeket szeretik, mint mi. Nem kritizálnak, nem vetnek meg, nem zárkóznak el. Bár a működésük időnként kihagy, és főzni sem tudnak, de minden egyéb tekintetben úgy viselkednek, ahogy azt elvárjuk tőlük. Miért is ne választanak egy ilyen társat magunk mellé?

Akihiko Kondo pontosan ezt tette. 2018. november 4.-én feleségül vette Hatsune Mikut, a híres japán pop-énekest, egyikét ezeknek a különleges lényeknek.

A ceremónián jelen voltak Akihiko barátai és a feleség rajongói, csak a szülők hiányoztak. Nem akarták látni, hogy a fiúk hogyan fogad örök hűséget egy ötven centiméteres hengeres tartályban álló, kék színű hologram figurának, akit egy nemlétező, tizenhat éves popsztárról mintáztak. A japán Vinclu cég által piacra dobott Gatebox első verziója 2016-ban jelent meg. Az átlátszó búra mögött álló karaktert (az elsőt, az időközben megjelent sok közül) Azuma Hikarinak hívják és egyszerű kommunikációra képes. Beépített érzékelőkön és kamerákon keresztül érzékeli a környezetét, Bluetooth kapcsolattal rendelkezik és csatlakoztatni lehet a többi elektronikus háztartási eszközhöz, így az IoT rendszer részeként kezelve rá lehet bízni a lámpák le és felkapcsolását, vagy a fűtés szabályozását. A termékkel elsősorban a magányos férfiakat célozzák, akik nem találnak társat maguknak, de mégsem akarnak egyedül maradni, közülük is leginkább az otakunak  nevezett réteget, akiket így definiál a japán szótár:

“emberek, akik egy bizonyos műfajban vagy témában érdekeltek és rendkívül jól értesültek, azonban a szociális készségeik hiányoznak.”

A kifejezést még 1983-ban alkották és főként a manga/anime univerzumért fanatikus módon rajongó egyének túlzó szokásait írták le/ figurázták ki vele, de egyes vélemények szerint az otakuk életmódja valójában a képzelőerő megnyilvánulása egy fantáziátlan világban. A szigetországban egyébként is rohamos tempóban zajlik a lakosság elöregedése és a fiatalok gyakran már korán elvesztik az érdeklődésüket a párkapcsolatok iránt, így a Gatebox már a megjelenésekor nagy érdeklődést váltott ki. Minori Takeshi, a Vinclu alapítója elmondta: “Olyan időkben élünk, mikor a robotok egyre inkább az otthonaink részévé válnak. De sok közülük nem-organikus, hanem mechanikus és kétlem, hogy az emberek kommunikálni szeretnének valami ilyesmivel.” Takeshi szerint az Amazon vagy a Google rosszul teszik, hogy nem fordítanak nagyobb figyelmet a hangasszisztens rendszereik antropomorfizálása, ezzel elidegenítik a felhasználóikat.

“Az én vízióm egy olyan világról szól, ahol az emberek megoszthatják mindennapi életüket a kedvenc kitalált karakterükkel.”

Akihikót reggelente a hologram-felesége ébreszti és esténként, mikor hazatér a középiskolából, ahol dolgozik, együtt nézik a tévét. Mikor a cég felajánlotta a felhasználóinak 2017-ben, hogy akár össze is házasodhatnak a választott Gateboxban élő karakterrel, több, mint háromezeren jelentkeztek, bár a házasságot a kormány hivatalosan nem ismeri el, csak egy dokumentumot kapnak róla a vállalattól. Akihiko nagyszabású rendezvény keretében vette el Mikut, akit a szertartáson egy játékbaba reprezentált. A munkatársai ugyan nem mind értik, hogy miért volt erre szüksége, de a diákok már nyitottabbak és Akihiko számára ez a “kapcsolat” egyfajta terápiát jelent, a sok évnyi depresszió után, amiből Miku karaktere segített kilábalni. Masahiro Yamada pszichológus szerint az országban egyre elterjedtebb trend, hogy a fiatalok anime karakterekbe szeretnek bele, vagy egyfajta pszeudo-kapcsolatban élnek velük, az általa készített felmérésben részt vevők tizenkét százaléka ismerte be, hogy volt már része ilyesmiben. Ő ezt a nehéz gazdasági helyzettel magyarázza, mivel a nagy versenyben nem könnyű jó fizetéshez jutni, a japán nők pedig elsősorban a magas fizetés által nyújtott biztonságot keresik, így eleve sokan kiesnek a szórásból, ha párkeresésről van szó, de teljesen egyedül maradni nem akarnak.

A hiba nem az Ön készülékében van

Akihiko és a többi ember, aki hologramokba, robotokba vagy egyéb nem-humán “személyekbe” szeretett bele, egyre bátrabban vállalják az érzéseiket és, noha az ilyesféle fantáziálás egyáltalán nem újkeletű dolog, gondoljunk csak Pügmaliónra, de manapság egyre inkább valóra váltható a technikai fejlődésnek köszönhetően. És ki tudja, mit hoz a jövő. “A jövőben a technológia fejlődni fog, lehet, hogy megfoghatom a kezét, vagy megölelhetem” - mondja Akihiko - “Ebben a társadalomban létezik egy sablon, ami megmondja, mi tesz minket boldoggá: házasodj meg, legyenek gyerekeid, alapíts családot. De nem kéne, hogy ez legyen az egyetlen járható út. Én nem férek bele ebbe a sablonba[...]

Tekintetbe kéne venni mindenfajta szerelmet és mindenfajta boldogságot.”

(Fotó: Flickr/v_lit, Facebook/Gatebox, Pxfuel)