1906, New York. Egy csodaszép nyári nap piknikezésre csábított egy tehetős New York-i családot, örömükbe azonban üröm is vegyült, a nap végére ugyanis különös tüneteket észleltek magukon. A diagnózis: hastífusz, a nyomok pedig egyenesen a konyhába vezettek. A tífusz a huszadik század előtti világ rettegett fertőzése volt, mivel komoly veszélyt jelentett a világ lakosságára, mindenekelőtt a katonákra és a társadalom szegényebb rétegeire. Miután az orvostudomány rájött, hogy a kór terjedéséhez elég egy fertőzött vízforrással, vagy egy fertőzött személlyel érintkezni, jelentős előrelépés történt a súlyosabb járványok megakadályozásában. Almroth Edward Wright 1896-ban kifejlesztett hastífusz megelőzésére szolgáló vakcinája pedig tovább csökkentette a betegek számát.

Barackfagylalt tölcsérben, hastífusszal

A századforduló környékén már-már ritkaságszámba ment az Egyesült Államokban, ha valakit hastífuszos lett, így a közvélemény nem véletlenül kapta fel a fejét a New York-i család megbetegedése hallatán. Az eset az érintetteket sem hagyta nyugodni, ezért felépülésük után közegészségügyi mérnököt fogadtak egy bizonyos George Sopert személyében, hogy derítse ki rejtélyes megbetegedésük okát. A nyomozó munkához látott, a szálak pedig a család által felfogadott, harminchét éves szakácsnőhöz, Mary Mallonhoz vezettek. Egészen konkrétan egy nagy adag barackfagylaltig, amelyet Mary készített a családnak. Amikor Soper szembesítette a szakácsot a tényekkel, miszerint köze volt munkaadói megbetegedéséhez, Mary éktelen haragra gerjedt. Bár a nyomozó 1907-es feljegyzései szerint megpróbálta a körülményekhez képest diplomatikusan intézni az ügyet, amikor azonban vizelet-, széklet- és vérmintát kért, a szakácsnő válaszul megfenyegette egy húsvillával. A nyomozó villámgyorsan elfutott, és végül egy hosszú, keskeny folyosón át kijutott az utcára. Meghátrálni ugyanakkor esze ágában sem volt, ehelyett tovább kutakodott Mary múltjában. Kiderült, hogy nem a mostani volt az első ház, ahol a szakácsnő megfordult, és a lakók éppen abban az időszakban elkapták a hastífuszt.

Soper, több orvossal együtt végül megállapította, hogy a szakácsnő a betegség első tünetmentes hordozója, akinek esetét feljegyezték.

Soper második látogatásakor már öt rendőr, illetve Dr. Sara Baker kíséretében ment Mallonhoz, az orvosnő beszámolója alapján a szakácsnő azonban őket is egy hosszú villával fogadta. Az események forgatagában a szakácsnő ráadásul kereket is oldott. „Teljesen felszívódott” - emlékezett vissza Baker. Mary talán elfuthatott, de el nem bújhatott, a keresőcsapat ugyanis még aznap elfogta és kórházba szállította. A vizsgálatok bebizonyították, hogy széklete valóban hemzseg a hastífusz-baktériumoktól.

Bár ő sohasem betegedett meg, mindenki mást megfertőzött maga körül.

(Mary egyébként sem az orvosokban, sem a higiénia fontosságában nem hitt.) Mallon szabadulásának ára egy ígéret volt arra vonatkozóan, hogy végleg leteszi a fakanalat. Hosszas unszolásra, de végül beleegyezett a feltételbe.

Végjáték

Ezután hosszú csend következett, egészen 1915-ig, amikor is újabb hastífuszjárvány ütötte fel fejét egy New York-i kórházban. Huszonöten megbetegedtek, ketten meghaltak. Hogy, hogy nem a nyomok ezúttal is a szakácsnőhöz, Mrs. Brown-hoz vezettek.

Aki valójában nem volt más, mint Mary Mallon, akit ekkoriban már csak Tífuszos Maryként emlegettek, miután közvetlenül ötvenegy, közvetetten pedig ennél is több embert megbetegített.

A közegészségügy dolgozói ezután mindent elkövettek Mallon elkülönítéséért, melynek eredményeképp 1915 végén beutalták a North Brother Island-i kórházba. A New Yorkiak többsége örömmel fogadta a döntést. Kórházi tartózkodása után végül egy kis North Brother Island-i nyaralóba vitték, ahol viszonylagos jómódban élt, szabadságától azonban végérvényesen elbúcsúzhatott. A kórház laboratóriumában vállalt munkát, de leszámítva az alkalmi orvosi, ügyvédi konzultációkat, magányosan töltötte hátralévő napjait. A szakértők szerint Mary mellett bizonyára más tünetmentes betegek is voltak, akikről sohasem derült ki, hogy hordózói a halálos baktériumoknak. Mallon mindenesetre igazságtalanságnak tartotta, hogy emiatt csak ő bűnhődik. Miután több mint húsz évet élt a North Brother Island-i házban, 1938-ban elhunyt. Története egyrészt felhívta a figyelmet a tünetmentes hordozókra, másrészt felvetette a kérdést: jogos-e egy beteget akarata ellenére elzárni a külvilágtól?

(Fotó: Wikimedia, NPR.org)