A kétezer-kétszáz főt meghaladó utasból körülbelül hétszázan maradtak életben, ám közülük sokan nem álltak nyilvánosság elé, hogy megosszák saját történetüket. Mások interjúk, emlékiratok és más beszámolók útján megtették ezt, és őszintén beszéltek káoszról, szorongásról, borzalmakról, elveszett tárgyaikról és szeretteikről, valamint a világ egyik legfényűzőbb óceánjárójának különös szépségéről a tragédia éjszakáján. A Titanic elsüllyedése ugyanakkor több szempontból sem múlt el nyomtalanul, hiszen családok szétszakadtak, nagy szerelmek odavesztek, nem beszélve a rengeteg áldozatról, akik sosem kerültek elő élve. Az alábbi beszámolók visszarepítenek minket a sok évvel ezelőtti szörnyű, sorsdöntő éjszakába.

Vegetáriánusoknak építettek utópisztikus várost Kansasben, de a kísérlet szomorú véget ért Különleges közösséget terveztek létrehozni a 19. századi Egyesült Államokban a Vegetáriánus Kansas Bevándorlási Egyesület tagjai: Octagon City-ben betiltották a húsfogyasztást és mindenkinek morális elvek alapján kellett élnie az életét. Egy év elteltével azonban csak négy lakos maradt és ők is kezdtek megbetegedni.

Miután különvált feleségétől, Michel Navratil úgy döntött, hogy kettő- és négyéves fiaival együtt mindent hátrahagy, és Amerikába költözik egy új, boldogabb élet reményében. A férfi másodosztályú jegyeket váltott a hajóra, és Louis M. Hoffman-ként regisztrálta magát az utaslistára. Michael J. - az egyik életben maradt ikerfiú - a Daily Mail munkatársának mesélt apja utolsó szavairól. "Jól figyelj gyermekem. Amikor édesanyád érted jön, mert egész biztosan így lesz, add át neki, hogy szerettem, és szeretem.

"Mondd meg neki, hogy azt reméltem, követ majd minket, és együtt élhetünk békében és boldogan az új világban."

Mivel a fiúk csak franciául beszéltek, egy hónapig tartott, mire a katasztrófa után édesanyjuk meglátta fotójukat egy hírlapban, és azonnal a keresésükre sietett franciaországi otthonából.

Elin és Pekko Hakkarainen friss házasként keltek útra Finnországból Amerikába, szintén az újrakezdés reményében. Elin a New England magazinnak idézte fel közös életük legszomorúbb napját. Mint mondta, a harmadosztályon utaztak, és néhány nappal az indulást követően kialakították megszokott rutinjukat: reggelente szentmisére jártak, a délelőttöket a fedélzeten töltötték, esténként pedig különféle játékokat játszottak a többi utassal. Április tizennegyedikén éjjel gyanús kaparó hangra lettek figyelmesek. Pekko elment körülnézni, Elin pedig visszaaludt. Amikor felébredt és megpróbált kiszállni az ágyból, és ekkor vette észre, hogy a kabin furcsán oldalra dől, a férje pedig továbbra sincs sehol. Ekkora más utasok is ébren voltak és kétségbeesetten köröztek a folyosókon. Pekko a fedélzeten tartózkodott, a harmadosztályú utasokat azonban bezárták. Végül Elin kijutott, és a mentőcsónakok felé vette az irányt. "Gyorsan eveztünk, miközben végignéztük, ahogy a hajónk fokozatosan a víz felszíne alá csúszik."

A vízben tartózkodók sikolya szörnyű volt - emlékszem, ahogy újra és újra szólongattam a férjemet: Pekko, Pekko, itt vagyok; erre gyere!" - meséli az asszony.

Hozzáteszi: a mentőcsónakokban ugyancsak borzasztóan hideg volt, az utasokon pedig nem volt meleg ruha. Nem tudta, hogy elalszik-e vagy halálra fagy, de eszméletét vesztette. Nem sokkal pirkadat után azonban a messzi távolban felbukkant egy hajó, és kimentették őket. A Kárpátia utasaitól és legénységétől ruhát, ételt és forró kávét kaptak, de Elinnek valami, pontosabban valaki továbbra is hiányzott: Pekko. "Lassan sikerült felidéznem a férjem utolsó szavait: megnézem, mi történt. Emlékszem, hogy órákon át álltam a korlátnál, a nyílt tengert bámultam, és abban reménykedtem, hogy hamarosan talán még egy mentőcsónakot felfedeznek." Pekko azonban nem élte túl a katasztrófát, így Elin sosem látta többet.

Az akkor negyvenéves Elizabeth Shutes nevelőnőként utazott a Titanic-on, de szerencséjére sikerült időben mentőcsónakba kerülnie a tragédia éjszakáján. A hajót uraló káoszról a Biography magazinnak mesélt: "az embereink semmit sem tudtak a csillagok helyzetéről, hát még arról, hogy hogyan fogják össze a túlélőket. Két evező a vízbe esett, a férfiak keze pedig túl hideg volt a kapaszkodáshoz. Aztán a vízen egyszeriben végigsöpört egy borzalmas jajgatás, a fuldoklók kiáltása. Még ma is emlékszem arra, amit akkor hallottam:

"Elment, legények; evezzetek rohadt gyorsan, különben hamarosan találkozunk az ördöggel."

Az akkor mindössze tizenöt éves Annie McGowan nagynénjével Írországból utazott New York-ba. A tragédia éjszakájáról hetvenkét éves korában adta első interjúját: "A nők nem mozdultak el a férjük mellől. Mindenki sikított, én pedig a háttérben lövéseket hallottam. A férfiak egy része nőnek öltözött, hogy megmeneküljenek, de lelőtték őket."

Helen Churchill Candee, a Titanic egyetlen feminista, egyedülálló hölgy utasaként indult Amerikába. Az akkor ötvenhárom éves szerzőnő oly vonzó volt, hogy legalább fél tucat férfi az első osztályról, köztük Archibald Gracie ezredes is kötelességének érezte védelmébe venni őt. Churchill később tisztelettel írt azokról a munkásokról, akik kötelességtudóan életüket adták utastársaikért. Ahogy fogalmazott, egyszer csak gőzgépi munkások jelentek meg a fedélzeten, arcukon halálfélelemmel, merthogy ők már akkor tudták, amit a többi utas még nem. És mégis, amikor visszaparancsolták őket az alsó szintre, megfordultak és teljesítették a parancsot.

"Mély csodálattal néztem a mélybe ereszkedő férfiakra, akik bátran lemondtak életükről. "

Ruth Becker tizenkét éves volt, amikor a Titanic másodosztályán utazott családjával. Hosszú évekkel később írt a hajó szépségéről, mialatt az a víz alá csúszott. "Sötét éjszaka volt és a Hold sem világított. A koromsötét ellenére a hajó mégis gyönyörű volt. A csónakban minden lámpa égett. Igéző látványt nyújtott. Csendesen süllyedt, a fényekkel együtt. Erre nagyon jól emlékszem, mivel egyszerre volt csodálatos és szörnyű."

(Fotó: Getty Images Hungary)

További cikkek a témában:

Az amerikai indiántörténelem véres mészárlása, a "Könnyek Útja" Miután az első európai telepesek felbukkantak az amerikai kontinensen, szinte mindennapossá váltak az összecsapások a hódítók és az otthonukat védelmezni próbáló indiánok között.

Egy drón örökített meg először a történelemben egy becsületrendet érő katonai cselekményt A hasonló érmeket addig a szemtanúk beszámolóira alapozva, esetleg tárgyi bizonyítékok alapján osztottak, amíg egy drón felvételt nem készített egy hőstettről, amit bárki megnézhet.

Vérfagyasztó kannibálsztorik Amerikából: szemrebbenés nélkül szedték áldozataikat a gyilkosok A közbeszéd többnyire az őslakos, elszigetelt népekre asszociál, ha szóba kerül a kannibalizmus: pedig - noha napjainkig is óriási tabu - a civilizáció bölcsőjében is történtek gyomorforgató esetek.