Vérfagyasztó kannibálsztorik Amerikából: szemrebbenés nélkül szedték áldozataikat a gyilkosok
2021 / 02 / 19 / Perei Dóra
Vérfagyasztó kannibálsztorik Amerikából: szemrebbenés nélkül szedték áldozataikat a gyilkosok
Kevés annyira hátborzongató és taszító jelenség akad az emberiség kultúrtörténetében, mint a kannibalizmus. Annak ellenére, hogy a kannibalizmus napjainkban is társadalmi tabutéma, a történelem újra és újra bebizonyítja, hogy a dolog sokkal komplexebb és meglepőbb, mintsem azt gondolnánk.

Amerika első telepesei egymásból lakmároztak

Régészek egy korábbi kutatás alkalmával több csontdarabot kiástak az amerikai James Fortnál, melyekről kiderült, hogy egy tizennégy éves lányhoz tartoztak. A gyermek 1609-1610 telén hunyt el, abban az időben, amikor a Jamestownba érkező angol telepesek háromnegyede a nagy éhínség következtében meghalt. A maradványok – egy sípcsont és a koponya – olyan jelekről árulkodnak, hogy az áldozat húsát társai megették. A kutatók leginkább azon lepődtek meg, hogy négy vékony vágást is azonosítottak a koponyán, ami azt mutatja, hogy a telepesek a koponya felnyitásával is próbálkoztak. Doug Owsley antropológus szerint a csontmaradványokon látható vágások kísérletezésre utalnak és azt sugallják, hogy a telepesek nem voltak jártasak az állatok leölésében. Szándékuk mindenesetre félreértelmezhetetlen volt:

feldarabolni a testet, eltávolítani az agyvelőt és a húsokat, hogy gond nélkül elfogyaszthassák.

Fáradozásukat végül siker koronázta, - valószínűleg - egy kisméretű fejszével elég mély vágást ejthettek a koponyán, majd egy késsel óvatosan lehúzták az arc és a nyak húsos részeit. Bár a csontok túl töredezettek a halál pontos okának megállapításához, a fejlett orvosi módszereknek és a digitális képalkotó eljárásoknak köszönhetően a kutatók szerint a lány 1609 augusztusában, alig néhány hónappal a nagy éhínség beköszönte előtt érkezett Jamestownba. Jamestown-t Virginia gyarmat területén a Londoni Virginia Company alapította „James Fort” néven 1607. május tizennegyedikén; ez volt az első állandó angol település a mai Egyesült Államok területén. A telepeseket szörnyű körülmények várták az új hazában, de az 1609–10-es „ínséges időkben” még rosszabb helyzetbe kerültek, és az ötszáz érkezőből mindössze hatvanegyen élték túl a kritikus időszakot. „A túlélés reményében kannibalizmushoz folyamodtak. Elkeseredett kísérlet volt ez az életben maradásra, mikor a telepet a megsemmisülés fenyegette” – ismertette a feltárás eredményeit Jim Horn Jamestown-kutató, aki szerint valószínűleg nem ez a gyermek volt az egyetlen, akinek húsát társai megették.

Máig rengeteg a kérdőjel Jurij Alekszejevics Gagarin rejtélyes balesete körül A világ első űrhajósát 1968-ban egy rutinrepülés során lelte halálát: összegyűjtöttük az asztronauta kalandos életével és titokzatos halálával kapcsolatos legfontosabb információkat.

A Dumaru gőzhajó-katasztrófájának túlélői jobb híján egymást ették

Lowell Jackson Thomas, amerikai író, színész és utazó, a "The Wreck Of The Dumaru. A Story Of Cannibalism In An Open Boat" (Dumaru roncsa. A kannibalizmus története egy csónakban, szabad fordítás, a szerk.) című könyv szerzője írt arról a szerencsétlenségről, ami a Dumaru gőzhajóval történt az első világháború végén, 1918-ban: Guam partjainál villám csapott az eszközbe, ami a legénység szerencsétlenségére lángra lobbantotta a lőszeres hordókat, a hajó pedig felrobbant. A könyv, illetve az egyik túlélő lánya szerint a túlélők a kannibalizmust látták az egyetlen módnak, hogy kibírják azt a közel három hetet, amit a baleset után még a nyílt óceánon hánykolódva töltöttek.

Albert Fish

Albert Fish Amerika történetének talán legkegyetlenebb sorozatgyilkosa, gyermek elleni erőszaktevője és kannibálja. Mivel nem csupán megölte, hanem felszeletelte, és megfőzte vagy -sütötte áldozatait, egyesek az élő Boggie Man-ként emlegetik, de hívták Szürke Embernek, Wysteria Vérfarkasának, Brooklyni Vámpírnak, Hold Mániákusnak és Mumusnak is. Fish előszeretettel dicsekedett azzal, hogy "minden államban vannak gyermekei", sőt egyszer azt is kijelentette, hogy áldozatainak száma megközelíti a százat. Arról viszont nincs információ, hogy ezzel erőszakra vagy kannibalizmusra utalt-e. Annyi bizonyos, hogy bár legalább öt gyilkossággal meggyanúsították, melyből hármat be is vallott, végül egy Grace Budd nevű kislány elrablásáért és kivégzéséért ítélték el, és ültették villamos székbe.

Alferd Packer, 'a republikánus kannibál'

Alferd Packer egyike volt azon aranyásóknak, akik a kanadai Sziklás-hegységben próbálták megtalálni szerencséjüket az 1860-as években. Csekély jövedelme miatt a férfi másodállásban túravezetőként dolgozott Utah-ban, valamint a coloradói vadonban. 1873 novemberében egy huszonegy tagú csoportot vezetett a Bingham Canyonból a coloradói Breckenridgehez közeli aranymezőkhöz. 1873-74 tele különösen kemény volt, így három hónapnyi nehéz utazást követően a csoport megállt, hogy megpihenjen Colorado és Utah államok határán, az ősi Ute indiánok egykori területén. Az indiánok nagylelkű vendégszeretetben, étellel és menedékkel fogadták a kimerült vándorokat, sőt, Ouray törzsfőnök azt is felajánlotta nekik, hogy maradjanak, amíg enyhül a tél, és kipihenve, újult erővel folytassák útjukat. Packer és öt társa azonban a továbbhaladást választotta.

Két hónappal később Packer egyedül érkezett meg a Los Pinos Indián Rezervátumba, meglepően fitt állapotban ahhoz képest, hogy éppen most ért egy nehéz téli túra végére. Magyarázatképp azzal állt elő, hogy az út során elszakadt társaitól, utána gyíkokkal, nyulakkal és rózsabimbóval táplálkozott. Ami gyanút keltett a sztoriban, hogy Packer-nél meglepően sok készpénzt, illetve használati tárgyat találtak, amik - mint utólag kiderült - az eltűnt férfiakhoz tartoztak. Kihallgatása során azonban bevallotta, hogy az eredeti történet sokkal borzasztóbb: négyen az extrém téli időjárás miatt haltak meg, az éhező túlélők pedig megették társaik holttestét. Miután már csak Packer és egy Shannon Bell nevű férfi volt életben, Bell megőrült, és gyilkossággal fenyegette társát. Ezért Packer önvédelemből lelőtte, majd megette. Packer hátborzongató meséje még hihetően is hangzott volna, ha a kutatók később nem találnak rá az öt férfi holttestére egy táborban, és nem elszórtan az ösvényen, ahogy Packer korábban állította. Így hát Packer-t gyilkosság vádjával letartóztatták, ő azonban megszökött a börtönből és kilenc évig szabadlábon volt. 1883-ban, Fort Fetterman közelében újra elfogták, ám ekkor ismét egy újabb verzióval állt elő kihallgatásán. Eszerint a táborban még mind a hatan életben voltak, később azonban szétszóródtak, elvesztek, az éhezés miatt pedig túlságosan legyengültek ahhoz, hogy folytathassák útjukat. Egy nap Packer a keresésükre indult, visszatérésekor azonban horrorisztikus látvány fogadta: Bell megbolondult, egy baltával megölte négy társukat, majd megfőzte őket ebédre. Bell megpróbálta Packer-t is megölni, ő azonban gyorsabb volt, és kétszer hasba lőtte.

Elveszve és csapdába esve a táborban nem maradt más választása, minthogy egyéb táplálék híján ő is a halottak testéből táplálkozzon.

Packer szavahihetőségét azonban teljesen aláásták az eltérő vallomások, így végül a bíróság emberölés vádjával elítélte. A férfi 1901-ig raboskodott a Canon City fegyházban, ám akkor feltételesen szabadlábra helyezték, miután a Denver Post publikált egy cikksorozatot, a vezércikkek pedig megkérdőjelezték bűnösségét. Hátralévő életében Packer őrként dolgozott a coloradói Littleton postáján. A halál fuvallata 1907-ben érte el, és bár hivatalosan soha sem derült ki, hogy mi is történt pontosan a "Kannibál fennsíkon", az elhunyt férfiak maradványait vizsgáló törvényszéki tanulmányok Packer második vallomását támasztják alá.

Boone Helm, a "Kentucky kannibál"

Boone Helm (1828-1864) fegyveres hegyi emberként élt Montana óvárosában egészen harminchat éves koráig, a polgárháború idején azonban ő is életét vesztette: felakasztották egy hatezres tömeg előtt. A sokak által sorozatgyilkosnak titulált Helm soha egyetlen percig sem titkolta, hogy kedveli az emberi húst. Montana erdeiben legalább tizenegy embert megölt és megevett - eleinte - túlélése érdekében, ám miután megízlelte áldozatait, onnantól kezdve az emberhúst tekintette fő táplálékának.

A Donner-társaság története

Az 1840-es években az Egyesült Államok keleti és középnyugati államainak lakói közül sokan gondoltak művelésre váró, meghódítható földként Kaliforniára és az Oregoni Territóriumra. A telepesek hajón vagy szekéren, fárasztó, nyomorúságos, ráadásul ismeretlen úton indultak el, ami sokszor tragédiával végződött. Az egyik történet George Donner és James F. Reed családjáról és kíséretéről szól, akik 1846 tavaszán indultak el Missouriból a telepesek által használt Oregon-ösvényen, (felelőtlenül) a tél beköszönte előtt, ezzel kockáztatva, hogy a hideg évszak a hegyekben éri őket, az amúgy is nehezen járható utakat elzárja a hó és a fagy, és állataikat sem tudják majd etetni.

Thomas Edison bizarr, beszélő “kis szörnyetegei” a feltaláló legnagyobb bukásához vezettek Edisont a világ egyik legsikeresebb inventoraként tartjuk számon, de mikor új területre merészkedett és az otthoni szórakoztatóipar szeszélyes vásárlóinak kedvére próbált tenni, hatalmas bukás lett a vége. Persze gyerekeknek ijesztő babákat árulni százezer forintos áron sosem volt a legjobb ötlet.

Június közepén megláttak egy cetlit, amelyen egy bizonyos Lansford Hastings nevű jogász egy rövidebb utat ajánlott számukra azzal, hogy útközben, a Fort Bridger kereskedőtelepen bevárja őket. A Donner-társaság hitt a jogásznak, és elindultak az általa javasolt úton, csakhogy Fort Bridgerben egy újabb üzenet várta őket: eszerint Hastings-nek egy másik csapattal el kellett indulnia, hogy kövessék a nyomaikat. Tizenegy nap késéssel, augusztus elején indultak utánuk, vagyis inkább vergődtek, mert a terep igencsak nyomorúságos volt, ráadásul Hastings fákra szögezett, nekik szánt üzenetei egymásnak is ellent mondtak. A teljes csapat összesen nyolcvanhét emberből és hatvan-nyolcvan szekérből állt, amikor elérte a Wasatch-hegységet. Mire a Nagy-sóstó-sivatagon is átkeltek, készleteik megcsappantak, több igásállatuk elveszett vagy elpusztult, az emberek csoportokra szakadtak, közülük is többen meghaltak különböző betegségekben.

Október végén érték el a Sierra Nevada hegységben lévő Truckee-tavat (ma Donner-tó), a korai havazás azonban járhatatlanná tette hágókat, emiatt kénytelen voltak letáborozni, és valahogy átvészelni a telet. Közben többen megpróbáltak előrejutni, hátha segítségre és élelemre bukkannak, miközben a tónál maradók állapota a hideg és az éhség miatt egyre rosszabbra fordult. (A kannibalizmus is egy kijutni próbáló csoporthoz köthető). Primitív hótalpakkal vágtak neki az útnak, és hiába volt mellettük két miwok indián, eltévedtek. Hóvakságban szenvedtek, zavarodottak és éhesek voltak, egyre gyakrabban került szóba, hogy előbb-utóbb egymást kell megenniük – egyesek párbajt, mások sorshúzást javasoltak a kérdés eldöntésére. Miután többen is meghaltak, a

többiek lefejtették a húst holttesteikről, ettek belőle, és elcsomagolták a maradékot, arra viszont ügyeltek, hogy hogy senki se saját rokonából egyen.

A két indián gyanította, hogy lassan ők is sorra kerülnek, ezért még időben kereket oldottak. Legalábbis azt hitték, merthogy társaik hamarosan rájuk találtak, lelőtték és megették őket. Az expedíció végül 1847. január tizenkettedikén mégis elért egy kis településre a Sacramento-völgyben, ahonnan sikerült mentőakciót szervezniük a Truckee-tónál ragadtaknak. A helyzet természetesen ott sem volt rózsás. A telepesek egyre ellenségesebbek lettek egymással, idővel közülük is többen a halottak elfogyasztására kényszerültek, a segítségükre érkezőket több helyen fogyasztásra előkészített emberi maradványok látványa fogadta. Nem tudtak mindenkit egyszerre elvinni, akik a tónál maradtak, vélhetően ezután is többször ettek a halottakból. A nyolcvanhét fős társaságból negyvennyolcan élték túl a 'kalandot'.

További cikkek a témában:

Emberevő sertések a tizenkilencedik századi London csatornarendszerében Több, tizennyolc-tizenkilencedik századi forrásban olvashatunk egy, a londoni szennyvízelvezető rendszer mélyén élő szörnyeteg sertésről, ami állítólag emberekre támad. De vajon mekkora valóságalapja lehetett a bizarr legendának?

Térképként tekintett az emberi arcra, és áramot vezetett betegeibe "Most pedig mosolyt kanyarintok az arcodra." Akár ez is lehetett volna Duchenne de Boulogne, a világhírű neurológus jelmondata, aki miközben a páciensei arcába tudományos célból áramot vezetett, fotózta őket.

A zsidók üldöztetése nem ért véget a második világháborúval, sőt A feljegyzések eltérő adatokról számolnak be, de megközelítőleg körülbelül egymillió zsidó maradt a koncentrációs táborokban a második világháború végén. A rabok többségének nem volt más választása, mintsem a felszabadítás után is azon a helyen maradni, ahol éveken át fogva tartották és kínozták őket. Ők lettek az úgynevezett kirekesztettek, akiket Sztálin szerint 'megfertőzött' a deportálás, ezért nincs helyük a társadalomban.

(Fotó: Getty Images Hungary)


Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Igényes és férfias történeteket keresel? A Roadstert neked írjuk!
Olvass bele az egyik legszínvonalasabb hazai magazinba, szeretni fogod! A Roadster egy fantasztikus utazás az élet legjobb területein...
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.