Ám a második világháború idején feltalált fegyverek korántsem voltak egyformán hatékonyak, sőt egyik-másik nagyon furcsának számított. A denevérbombák, a robbanó patkányok, a bűzbomba (vagy székletpermet)pedig csak néhány a konfliktus során alkalmazott bizarr fegyverek közül. Míg valamelyiket élesben is bevetették, mások soha nem jutottak túl a kezdeti teszteken.
Vagyis "A nagy fejes" lényegében egy robbanóanyagokkal telepakolt kerék volt, ám inkább tűzijátékra, mintsem egy modern, világháborús fegyverre hasonlított.
A brit Miscellaneous Weapons Development igazgatóságának nem sokkal a háború befejezése előtt, 1943-ban feladatba adták, hogy készítsenek egy különleges fegyvert, amely képes szétzúzni a három méter magas és két méter széles Atlanti-falat. Ötletük egy több mint három méter széles kerék volt, tele robbanóanyagokkal, a rakéták pedig a tervek szerint kilencven kilométer/órás sebességgel csapódtak volna a falba. Nagyjából húsz másodpercig minden simán ment, ám (nem meglepő módon) végül ahány rakéta volt, annyiféle irányba repültek, a katonáknak pedig épphogy sikerült menedékbe húzódniuk előle. A találmány megbukott, helyette kaptak egy szép tűzijátékot.
1940-ben a Wehrmacht furcsa, távirányítású prototípusú járművet szállított a Szajnán. A francia járműtervező, Adolphe Kégresse által kifejlesztett prototípus inspirálta a németeket egy saját távirányítású jármű kidolgozására, elsősorban tank elleni fegyverként. A mindössze harminc centiméter magas és 121,92 centiméteres lánctalpas járgány megközelítőleg hatvan kilogrammnyi robbanóanyag szállítására volt képes:
távirányítójával az ellenséges tankokhoz irányították, ahol aztán felrobbant.
Góliáttal természetesen akadtak problémák, irányítóját ugyanis egy hatszáznegyvenkilenc méteres kábel kötötte össze vele. Így a katonák gyorsan rájöttek, hogy Góliátot egyszerűen likvidálhatják, ha elvágják a drótot. Ráadásul borzasztóan lassú is volt - maximum sebessége hat kilométer/óra -, nagyon könnyen elakadt, védőpáncélja pedig igen vékony volt. A nácik ennek ellenére hétezer-ötszázhatvannégy darabot gyártottak belőle, amiket aztán a varsói felkelésnél és Normandia partjainál is bevetettek. Bár a maga idejében nem aratott osztatlan sikert, lényegében a Góliát volt a későbbi távvezérlésű eszközök úttörője, arról nem beszélve, hogy az amerikai katonáknak is okozott pár vicces pillanatot.
A tűzballon vagy Fu-go a második világháborúban a japánok által bevetett fegyver volt, akik 1944-ben kitalálták, hogy egy csendes eszközzel kellene robbanóanyagot szállítani a Csendes-óceán felett, ami gyorsan félelmet és pánikot keltene az amerikaik körében. Az első Fu-got 1944. november harmadikán engedték útjára, 1945 áprilisáig bezárólag pedig már körülbelül ezer tűzballon elérte Észak-Amerika partjait. Japánban rögzített adatok szerint összesen mintegy kilencezer ballont engedtek szabadjára, ám érdekes módon a művelet csak egy alkalommal követelt emberéleteket. 1945 május ötödikén
egy várandós asszony és öt gyerek lelte halálát az Oregon állambeli Bly erdeiben, miután játszani kezdtek a lufival, ami kisvártatva felrobbant.
A ballonbombák kontrollálhatatlansága, valamint a légköri bizonytalanságok miatt a kísérleti fegyver nagyrészt sikertelen volt, és a mai napig viszonylag ismeretlen. Széles körben azonban a Fu-got tekintik az első kontinentális fegyverrendszernek.
A Pearl Harbor elleni japán támadás után egy amerikai orvosnak, Lytle Adamsnak felettébb különös ötlete támadt: denevérek segítségével kívánta lángtengerré változtatni Japán városait. Az elsőre őrült, ám mégsem elvetendő ötlet szerint az amerikai hadsereg több ezer denevér befogására készült, mivel a strapabíró, testtömegüknél nehezebb tárgyat is a levegőbe emelni képes, igénytelen állatokra egy mindössze húsz-huszonöt grammos gyújtóbombákat szereltek volna, néhány, B-24-es bombázó pedig egyik éjjelen Japán fölé szállította volna a különleges rakományt.
Körülbelül háromezer méter magasan aztán kiengedték volna a denevérrajt, amely hajnalra megfelelő védelmet keresne a főként faszerkezetű japán házak padlásán.
Ekkor léptek volna működésbe az időzítő szerkezetek, amelyek több japán város reggelét is pokollá tették volna. Az amerikai hadsereg valószínűleg azonnal elutasította volna a tervet, ám az orvos az elnök feleségének, Eleanor Rooseveltnek régi ismerőse volt, így az Egyesült Államok első embere jóváhagyta a terv megvalósíthatóságának tesztelését. 1943 márciusában részletesen kidolgozták a tervet, azonban az egyik teszt során az elszabadult denevérek lángba borították a hadsereg egyik új-mexikói támaszpontját, így a tesztelést ideiglenesen felfüggesztették, 1944-ben viszont újra elővették a projektet. Japán legyőzése végül nem a denevéreknek, hanem az atombombának volt köszönhető, ám Adams szentül vallotta, hogyha nincs az atombomba, a kelet-ázsiai szigetország az őt ötlete miatt kényszerült volna térdre.
A britek Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége rengeteg furcsa és gyakran eltitkolt rejtőzködéshez, gyilkoláshoz és robbantáshoz használható eszközt kitalált a második világháború idején, a robbanó patkányok azonban minden határon túlmentek. Az ötlet egyszerű volt:
mintegy száz halott állatot felvágtak, kibélelték őket robbanóanyaggal, majd összevarrták a hasfalukat.
Ha minden a terv szerint haladt, a patkányokat utána feltűnés nélkül szétszórták az ellenséges területeken. A terv azonban soha nem lépett életbe, mert a németek felfedezték a rágcsálókkal teli tartályt, és persze rögtön gyanút fogtak. Az egésznek talán az egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy a németek félelmükben ezután masszív rágcsálóirtásba kezdtek, ami régóta problémát jelentett a briteknél.
A szövetségesek legbizarrabb ötlete szerint galambok szállítottak volna ellenséges területre bombákat, méghozzá nem is akárhogyan. A Project Pigeon nevű, Burrhus Frederic Skinner pszichológus nevével fémjelzett kutatási program lényege az volt, hogy
a madarakat magában a rakétában helyeznék el, és gyakorlatilag ők irányítanák a „nyomkövető” eszközt.
Az elképzelés szerint a rakéták orrában lévő optikai lencsén vetítették volna ki a külvilág képét az operáns kondicionálással idomított galambok elé, amelyek az elmélet szerint a célpontra koppintottak volna. Amennyiben ez nem a felület közepére esett (hanem annak másik, négy részre osztott területeire), akkor a lencse elbillen, a rakéta pedig irányt vált. Egy-egy rakétában három galambnak jutott volna hely. Érdekesség, hogy az idomítás és a kísérletek abszolút nem voltak eredménytelenek, azonban a hadsereg szerint komolytalan volt az elképzelés, és bár több mint huszonötezer dollárt ráköltöttek, 1944-ben ideiglenesen, 1953-ban pedig véglegesen leállították.
A második világháború egyik meghatározó momentumai azok voltak, amikor a szövetségesek Észak-Afrika elfoglalása után Szicília inváziójára készültek. Ezért megpróbálták megtéveszteni a németeket, és elhitetni velük, hogy az akcióra valahol máshol fog sor kerülni, mivel azzal Churchill is tisztában volt, hogy afrikai sikereik után mindenki Szicília felől várja a támadást. A brit titkosszolgálat Ewen Montagu haditengerészeti tisztjének 'zseniális' ötlete támadt:
Londonban felöltöztettek egy ismeretlen személy holttestét a légierők őrnagyi egyenruhájába,
zsebeit egy William Martin nevű brit őrnagy hamis dokumentumaival telerakták, illetve olyan, Eisenhowernek címzett iratokkal látták el, amelyek azt sugallták, hogy a szövetséges invázió helyszíne nem Szicília, hanem nyolcszáz kilométerrel keletre, a görög szigeteknél, illetve Szardínia lesz. Ezt követően egy tengeralattjárón 1943 áprilisában Spanyolország déli vizeihez vitték a testet, és bedobták a tengerbe. Arra számítottak, hogy a spanyol hatóságok át fogják adni a németeknek. A „Vagdalthús hadműveletre” keresztelt trükk meglepő módon bevált, és bár állítólag néhány náci vezető sejtette, hogy ez csupán egy elterelő hadművelet lehet, a németek átcsoportosítottak, ami megkönnyítette az 1943. július tizedikén induló szicíliai invázió sikerét.
1943-ban Ernest Crocker vegyész mérgező gázok fejlesztésén dolgozott a katonaság számára, feladatául pedig azt kapta, hogy hozzon létre elviselhetetlen szagú bűzbombát.
A többek között hányás, vizelet, záptojás és fekália illatára hasonlító fegyvert a németek demoralizálására találták ki,
azonban a csodafegyvernek több hátránya is volt: nehezen lehetett kontrollálni a kénvegyületek arányát, másrészt a támadónak ugyanolyan kellemetlenséget okozott, mint az ellenségnek. Feljegyzések szerint körülbelül hatszáz darab készült a bűzbombából, ám a háborúnak vége lett, mielőtt bevetették volna.
(Fotó: Wikimedia)