A szóban forgó vizsgálatok nyomán az állat néhány csigolyája is előkerült, amelyek tanulmányozásával a kutatók még többet megtudtak róla. A cápák csigolyáikkal együtt nőnek, így a tudósok segítségükkel képesek megállapítani egy adott példányhoz tartozó fosszíliákból az egyed életkorát, méghozzá a halála pillanatában. A kutatócsoport ennek alapján kiszámolta, hogy az általuk vizsgált maradványok tulajdonosa nagyjából kilenc méter hosszú, negyvenhat év körüli példány volt. A csigolyák tanulmányozásával emellett azt is megtudták, hogy mekkora lehetett az állat újszülött korában.

A világra jött utód hosszúsága elérte a két métert, és ezzel a megalodon elnyerte a valaha volt legnagyobb cápakölyök címét is.

Bár a ma élő cápák többsége tojást rak, a heringcápa-alakúak, köztük a röviduszonyú makócápák, a rókacápafélék és a nagy fehér cápák elevenszülők. Napjaink cápafajai ettől függetlenül további segítségül szolgálhatnak az óriásfogú cápa alaposabb megismeréséhez: a heringcápa-alakúaknál ugyanis gyakran megesik, hogy magzati korban felfalják testvéreiket és a megtermékenyítetlen petéket, míg a faj egyes képviselői ezt a tulajdonságot is lekörözik. A homoki tigriscápa például világrajövetele után is képes megenni testvéreit. Ugyan a kannibál cápáknak jellemzően kevesebb utódjuk születik, de az életben maradtak nagyobb túlélési eséllyel indulnak, hiszen nagyobbak és egészségesebbek.

Be lehet rúgni a világ legöregebb gerinceseinek, az akár négyszáz éves grönlandi cápáknak a húsától Annyira másképp telik az idő a döbbenetes élőlények számára, hogy legkorábban 134 évesen válnak egyáltalán ivaréretté.

Az érdekességek sora ezzel még nem ért véget

2. A megalodon pontos méretét szinte lehetetlen meghatározni, a kutatók az állat fogai, illetve a fehér cápával összevetett analízisek során hosszát tizenhat-tizennyolc méteresre becsülték, míg súlya ötventől hetvenöt tonnáig bármennyi lehetett. (Egyes szakértők ennél is nagyobb értékeket feltételeznek).

3. Csúcsragadozó lévén a megalodonok kedvenc tápláléka az ősbálna volt, de nem vetette meg a delfint, a tintahalat - és úgy általában bármilyen halat -, de még az óriásteknős páncélját is simán kettéharapta. (A maga tíz tonnás harapóerejét tekintve ez nem is olyan rendkívüli).

4. Ha már a harapóerőnél tartunk, egy ausztrál kutatás szerint a megalodon harapási ereje legkevesebb 10,2 tonna volt, de elérhette akár a 18,2 tonnát is - az őscápa ezzel a történelem legerősebb harapású élőlénye. Ahogy írtuk, előszeretettel vadászott a nála nagyságrendekkel nagyobb bálnákra is: először az uszonyukat és a farkukat harapta le, hogy ne tudjanak elmenekülni, majd kedvére fogyasztott a zsákmányból. Ugyanezen bálnák koponyájának összeroppantása pont akkora erőfeszítést kívánt az óriáscápától, mint tőlünk egy szőlőszemé. Plusz összehasonlításképp, egy afrikai oroszlán állkapcsának harapási ereje ötszázhatvan, az emberé pedig legfeljebb nyolcvan kilogramm.

5. Vizsgálatok szerint a Megalodon vadászstílusa leginkább abban különbözött a nagy fehér cápáétól, hogy utóbbi elsőként a zsákmány lágyszöveteit ragadta meg, a megalodon fogazata azonban a porcos részekre volt úgymond berendezkedve. Valószínűleg ezért kezdte a falatozást az uszony- és farokrésszel.

6. Csak találgatni tudunk, miért halhatott ki: az élővilág történetének egyik legismertebb tömegkihalása a perm és a triász határán folyt, nagyjából kétszázötvenöt millió éve. A nagy kihalásként is ismert folyamat során a tengeri fajok kilencvenhat százaléka eltűnt. Bizonyos tömegkihalások azonban nem voltak olyan jelentősek, hogy okaikat alaposabban feltárják, ilyen például a hárommillió évvel ezelőtti pliocén-pleisztocén esemény, melynek során ugyan számtalan faj kipusztult, a folyamat hátterét mégsem tudták eddig pontosan felmérni. A Zürichi Egyetem 2017-es tanulmánya támasztotta alá az elképzelést, miszerint a mamutok korát megelőző időszakban az óceánokban hatalmas kihalási hullám kezdődött. A két korszak közti átmenet legfontosabb jellemzője a globális lehűlés volt, amely az óceánok vízszintjének gyors csökkenése mellett a hőmérsékletük visszaesésével is járt. A fosszilis adatok felmérése alapján ez elég volt ahhoz, hogy meglepően nagyszámú tengeri faj eltűnjön.

Az esemény során a tengeri élőlények harmada kipusztulhatott.

A folyamat a tengeri emlősöket érintette a legsúlyosabban, a becslések szerint ötvenöt százalékuk halt ki. Ezen felül a tengeri teknősök negyvenhárom, a tengeri madarak harmincöt, és a cápák kilenc százaléka odalett. (A kihalt halak közt volt a megalodon is). A kutatók régóta tudják, hogy a ragadozó megközelítőleg 2,6 millió éve halt ki, azt azonban eddig nem sikerült kideríteni, hogy mi okozta a faj vesztét. A szakértők számtalan tényezőre gyanakodtak: a zsákmányállatok eltűnésére, egy más állattal való rivalizálásra, vagy éppen az óceán hirtelen lehűlésére. Jelen tanulmány szerint a tengerszint csökkenése miatt a biológiailag sokszínű part közeli területek szárazföldivé váltak, ez okozta a kihalási eseményt, amely elől még a megalodon sem menekülhetett. A kutatók úgy vélik, a felfedezés arra utal, hogy a geológiai múlt állatvilága sokkal érzékenyebb volt a környezeti változásokra, mint eddig hittük. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem becsülhetjük alá az ember által okozott éghajlatváltozás hatásait. A fentiek után elég egyértelmű, miért képes az őskor legnagyobb csúcsragadozója még ma, évmilliókkal kihalása után is félelmet kelteni bennünk.

Korábbi cikkek a témában:

Milyen gyorsan terjed a vér a vízben (cápaügyileg értelmezve)? Természetesnek tűnhet, hogy a többségünk számára -  akik már landoltak forró égövi óceánon vadászgéppel egy balul sikerült dogfight után, és még terveznek is ilyet - fontos kérdés, hogy mégis mennyi időnk maradt egy esetleges vérző sebbel, amíg megérkeznek az elmaradhatatlan vacsoravendégek. A tudomány erre is segít felkészülni.

Velünk élő kövület, a fodrosfogú mélytengeri cápa Portugál tudósok kifogtak egy olyan cápát, amit a tudósok már rég kihaltnak hittek, pontosabban a dinoszauruszok kora óta.

A megalodonnak csak a hátúszója akkora volt mint egy felnőtt ember Talán kevésbé ismert tény, hogy a mára kihalt ősállatok egykori valós méretének megbecsülése egyáltalán nem könnyű feladat, kevés a tudományos konszenzus, és gyakran változnak a súly, magasság és hosszértékek. A megalodon esetében sincs ez másképp dacára fennmaradt hatalmas állkapcsának. Most talán egy új módszer segíthet a pontosabb rekonstrukcióban. Mekkora volt tehát valójában a Meg?

(Fotó: Getty Images Hungary)