Ezért taktikai megfontolásból a Szovjetunió egyre szorosabbra fűzte kapcsolatát az 1959 óta Fidel Castro által vezetett Kubával. A kubai forradalom után Castro államosította az ország amerikai érdekeltségeit, amire válaszként az Egyesült Államok gazdasági embargót vetett ki a szigetországra. A Szovjetunió felajánlotta, hogy az atomfegyverek elhelyezéséért cserébe ingyen gabonát, üzemanyagot, tankokat és repülőgépeket biztosít Kubának. A szovjet vezetés cselesen előnyt kovácsolt magának az egyre romló kubai-amerikai viszonyból, és meggyőzték Castrót arról, hogy ha tiszteletet akar az amerikaiaktól, engedélyeznie kell a szovjet atomfegyverek elhelyezését. Castró rábólintott az egyezségre.

Svédország 15 évig üldözte a behatoló ellenséges tengeralattjárókat. Aztán a heringek segítettek lenyugodni Az 1980-as években nem volt éppen feszültségmentes a diplomáciai élet. A nukleáris szuperhatalmak egymásnak feszültek,  Oroszország és Svédország között is komolyan izzottak a felségvizek, ha szabad ezzel a képzavarral élni. Egy elképesztő hidegháborús történet következik.

A Szovjetuniónak természetesen teljes titoktartásban kellett szállítania atomfegyvereit és hordozórakétáit, mivel az Egyesült Államok éberen figyelte a Kubába érkező szállítmányokat. Ivan (Hovhannesz) Bagramjan szovjet marsallnak támadt egy ötlete, a tervet pedig később a csukcsföldi Anadir városáról nevezték el. A műveletben részt vevők közül azonban csak keveseket avattak be annak valódi céljába. A katonák téli ruházatot és síléceket kaptak, és úgy tudták, Csukcsföldre tartanak.

A rakétákat mezőgazdasági gépeknek álcázták, és még a hajók kapitányai sem ismerték valódi úti céljukat

– három borítékban kaptak parancsot, ezeket szigorú sorrendben, meghatározott időpontban bonthatták csak fel az út során – csak akkor tudták meg, hogy Kubába tartanak, amikor elérték az Atlanti-óceánt. Amikor az amerikai felderítés észlelte a Kuba felé tartó szovjet hajókat, azonnal gyanút fogtak. Először alacsonyan szálló repülőgépekről, majd haditengerészetük hajóival vizsgálták őket, hogy kiderítsék a rakomány természetét, és annak úti célját. A szovjet hajókon tartózkodó katonákat civil turistáknak adták ki, a rakományról pedig azt hazudták, hogy csak szenet szállítanak. Tervük célt ért, és sikeresen elaltatták az amerikaiak kételyeit. A hajók előtt repülőn érkezett Kubába néhány szovjet tiszt – „gépészeknek”, „csatornázási szakértőknek”, illetve „mezőgazdasági szakembereknek” álcázva – akik a kilövőállások és egyéb katonai installációk felépítését felügyelték. A hajókon érkező legénységnek hetekig azok belsejében kellett maradniuk, nehogy az amerikaiak gyanút fogjanak. Az első szovjet hajó 1962. július harmincadikán kötött ki, az első rakéták pedig szeptember elején.

Szeptemberben aztán az Egyesült Államok többnyire Kínával volt elfoglalva, miután a kínai légvédelem lelőtt egy Tajvan által használt amerikai U–2 kémrepülőt. Egészen október tizennégyig kellett várni arra, hogy egy amerikai U–2 először lefotózza a kubai szovjet rakétatelepítést. Kennedy elnök fülébe október tizenhatodikán került a hír, ezt tekinti a történetírás a rakétaválság kezdetének. Ezért október huszadikán parancsba adta Kuba teljes tengeri blokádját, amely október huszonnegyedikén meg is kezdődött. A szovjetek visszahívták a még úton lévő hajóikat, ennek eredményeképpen az oda szánt legnagyobb hatótávolságú szovjet rakéták, az R–14-esek nem érkeztek meg a szigetországba, pedig azok képesek lettek volna a rájuk szerelt robbanófejeket az északnyugatiak kivételével az Egyesült Államok egybefüggő negyvennyolc államának bármelyikébe eljuttatni. Bár a Szovjetunió így is sikeresen Kubába csempészett harminchat rakétát.

A Kennedy amerikai elnök és Hruscsov szovjet pártfőtitkár közötti titkos tárgyalások október huszonhatodikán kezdődtek. Október huszonhetedikén egy Kuba felett repülő amerikai U–2-t egy szovjet gyártású Sz–75 típusú föld-levegő rakétával lelőttek, az viszont máig sem tisztázott, hogy pontosan ki rendelte el a kilövést. Az amerikaiak azt feltételezték, hogy emberi mulasztás történt. Hruscsov ebben az időben fia, Szergej későbbi elbeszélése szerint azon a véleményen volt, hogy

a kubaiak indították el a rakétát Raúl Castro utasítására.

A végül megkötött kompromisszum szerint az Egyesült Államok kivonta rakétáit Törökországból cserébe azért, hogy a Szovjetunió távolítsa el a sajátjait Kubából. A szovjetek ezt sikerként könyvelték el, és 1963 folyamán több száz tisztüket kitüntették a rakétatelepítéssel kapcsolatos teljesítményükért. A világ sokáig úgy látta, hogy a válság az Egyesült Államok győzelmével és a Szovjetunió vereségével zárult, mivel az amerikai rakétakivonás titokban zajlott, míg a szovjet rakéták kivonása köztudott volt. A két szuperhatalom abban is megegyezett, hogy az Egyesült Államok direkt provokáció nélkül soha nem fog katonai akciót kezdeményezni Kubával szemben.

Ez is érdekelhet:

Az egyetlen dedikált űrfegyver, amelyet ki is próbáltak a világűrben

A japán katona, aki nem vette tudomásul a második világháború végét

Az amerikai zászlóalj, ami felfújható tankokkal ment a második világháborúba

(Fotó: SnappyGoat, StoreNorskeLeksikon)