Christian Clot, svájci származású kutató eredetileg kaszkadőrként dolgozott, majd felfedezőnek állt, és a régi idők kalandorainak nyomdokaiban haladva olyan helyekre jutott el, amelyek még ma is nagyrészt felfedezetlen területnek számítanak. Nepálban például olyan népcsoportokkal találkozott, amelyek a személyében először láttak fehér embert. Ezeken az utazásokon, melyek a modern világ vívmányaitól távol vezették, megtapasztalta azokat a kihívásokat, melyek a kietlen helyeken fogadják az embert és ennek hatására elkezdett az emberi alkalmazkodás kérdésével foglalkozni.

Megalapította a Human Adaptation Institute-ot (Emberi Adaptációs Intézet) és az intézet munkatársaival együtt elkezdte megszervezni a Deep Time projekt előkészületeit. A Deep Time (vagy Beyond Time) célkitűzése, hogy önként jelentkezők segítségével kiderítsék, milyen hatással van az emberre fizikálisan, de leginkább mentálisan a világtól való teljes elzártság. Ehhez a franciaországi Lombrives-barlangot szemelték ki, mivel, ahogy azt a projekt honlapján írják: a tapasztalatok alapján a természetes környezet segít az emberi reakciók jobb megértésében, amelyek a mesterséges laboratóriumi körülmények között megváltozhatnak. A kísérlet, mely tegnap ért véget, 15 résztvevőn vizsgálta a 40 napos izoláció hatásait.

Que vous ayez suivie la mission DEEP TIME, dans la grotte de @Lombrives en Ariège, ou que vous la découvrez tout juste actuellement, prise en cours, voici un résumé en image qui retrace les grandes lignes de cette mission hors du temps.#deeptime40 pic.twitter.com/YlQ3YfsMjQ

— ADAPTATION (@HumanAdaptation) April 23, 2021

Nem ez az első eset, hogy valaki önként elzárkózik egy barlangban hasonló vizsgálat céljából, sőt, egészen sok ilyen tesztet folytattak már le korábban, többek között azt az 1965-ös tanulmányt is, amelynek során Josie Laures-t és Antoine Senni-t zárták el a francia Alpokban több hónapra. A két fiatal egymástól nem messze, de elszeparáltan élt, csupán a kutatókkal tartották a kapcsolatot, akik nem árulták el nekik, hogy milyen nap vagy hány óra van. Mindketten sajátos alvási ritmust alakítottak ki, volt, hogy egyhuzamban harminc órát is aludtak.

Laures 88, Senni 126 nap után adta fel a kísérletet és kiszabadulásuk után egyikük sem tudta pontosan, hogy milyen dátumot írnak éppen.

A nő több héttel, a férfi több hónappal elszámolta magát. A kísérlet vezetője, Michel Siffre saját magán is kipróbálta az extrém izoláció hatását, először 1962-ben, majd később 205 napot töltött a texasi Del Rio melletti barlangban 1972-ben. A New York Times tudósítása szerint a '72-es eset már jobban megviselte a kutatót, aki ekkor (a '62-es kísérlettel ellentétben) már szintén hosszabb ciklusra tért át a 24 órás napi ritmus helyett: egyszerre sokkal többet aludt, majd hosszabb ideig volt ébren és több munkát végzett egyhuzamban.

Josie Laures rekordját Veronique Le Guen döntötte meg 1986-ban, aki szintén egy francia barlangban 111 napig élt elzárva 900 könyv társaságában. A nő, aki a hétköznapi munkája során titkárnőként dolgozott, Siffre hatására vállalta a próbát, annak ellenére, hogy Siffre addigra beszámolt neki és az egész világnak azokról a súlyos pszichológiai zavarokról, amelyek kialakulhatnak a totális elszeparáltság miatt. Le Guen alvási ritmusa ugyancsak megváltozott, átlagosan 20-30 órát aludt, majd 30-50 órát volt ébren. Le Guen egészségesen szabadult a barlangból, azonban négy évvel később holtan találták a kocsijában, vélhetőleg barbiturátokkal való túladagolással öngyilkosságot követett el. Bár összefüggést nem találtak az izolációban töltött hosszú idő és a halála között, de azt minden egyes ilyen kísérletben résztvevő alany beismerte, hogy mentálisan hatalmas terhet ró az emberre a szokásos ritmus elvesztése és a világgal való kontaktus hiánya.

Le Guennek, a Los Angeles Times cikke szerint, a legnagyobb problémája nem annyira az egyedüllét volt, hanem a rengeteg teszt, amelyet el kellett végeznie, hogy a kutatók információkat kapjanak a fizikális változásokról. Ezek miatt időnként dühkitörései is voltak, amit Siffre-n vezetett le. Siffre a 205 napos elzárás alatt nagyon közel került az őrülethez, paranoiásan félni kezdett a barlangban növő gombáktól és egy Der Spiegelnek adott interjúban azt is beismerte, hogy magánya enyhítésére megpróbált egy egérrel összebarátkozni, bár a barátság nem tartott sokáig, mivel véletlenül agyonnyomta egy edénnyel. Szabadulásakor feladta a barlangkísérleteit és nyolc évre eltűnt a guatemalai erdőkben.

Ezek a tanulmányok mind azt vizsgálták, hogy az emberi test és psziché hogyan alkalmazkodik, ha kiszakítják a megszokott nappal-éjszaka körforgásból, hogyan alakítja ki a saját ritmusát és milyen hatással van az emberre, ha tényleg csak a saját eszközeire támaszkodhat a problémái megoldásában. Ezek a szituációk ugyan nagyon távol esnek a hétköznapok kihívásaitól, de vannak olyan helyzetek, mikor szükség lehet az így kapott információkra, mivel egyes munkák extrém izolációval járnak. Ilyen például egy tengeralattjárón szolgáló személyzet, az űrhajósok, vagy a bányászok munkája. A barlangot pedig általában azért választották helyszínnek, mivel ez a leggazdaságosabb és kézenfekvőbb megoldás.

A mostani Deep Time kísérlet a korábbiakhoz képest kevésbé szigorú feltételeket szabott a résztvevők számára, mivel ebben az esetben "csak" negyven napig tartózkodtak a föld alatt, és nem voltak egyedül. Ez a csoportdinamika vizsgálata miatt volt lényeges, amelyet folyamatosan monitoroztak a kutatók, köztük Christian Clot is, aki egyike volt a résztvevőknek. Az alvási ritmust és az időérzékelést ez a néhány hét is felborította, többen úgy saccoltak, hogy mindössze 30 vagy 23 napot töltöttek odalent. A csapat minden tagja egészséges maradt, a szenzorokból, köztük a lenyelhető miniatűr rádióadókból (digitális kapszulákból) érkező információkat pedig tovább elemzik az elkövetkező napokban.

(Fotó: Pixabay)

További cikkek a témában:

Karanténba zárt szellem, avagy mit tesz agyunkkal az izoláció? "Az elszigeteltség olyan szinten megnöveli a korai halálozás kockázatát, mintha valaki napi tizenöt cigarettát elszívna, ráadásul (főként időseknél) tovább ronthatja a már meglévő problémákat, például a szív-és érrendszeri megbetegedéseket, vagy az Alzheimer-kórt."
A "la durée" az oka, amiért járványhelyzetben lassabban telik az idő Oly sok mással együtt 2020-ban az időérzékünk is teljesen átalakult. Bár az órák ketyegnek, ahogy azt kell, a napok mégis indokolatlanul hosszúra nyúlnak, a hónapok múlása pedig örökkévalóságnak tűnik. De ha egy perc továbbra is hatvan másodpercből áll, akkor mi az a jelenség, ami járványhelyzetben 'lelassítja az időt'?
Hogyan dolgozza fel az agy a "mély" gondolatokat? Forgács Bálint, az ELTE Kognitív Pszichológia Tanszék munkatársának legújabb kutatása új kérdéseket vet fel az agyi információtárolás területén, mert úgy tűnik, a fogalmi rendszer építőkövei nem tapasztalati alapúak.