Miután feltalálták a fényképezőgépet, az elkövetkező években a képkészítés alkalmazási területei is hirtelen megszaporodtak. Vagyis mindenki számított rá, hogy idővel az orvostudomány is feltérképezi annak lehetőségeit. Az orvosi kutatás területén először 1844-ben, Léon Foucault készített mikroszkopikus dagerrotípiákat az emberi vértestekről, majd pár évvel később feltűnt a színen Duchenne (1806–1875), az első orvosi végzettségű fényképész, aki a modern orvoslás területén hasznosította a folyamatot.

A gyász hajszolta a munkába

A doktor 1806-ban egy francia halász fiaként látta meg a napvilágot Guillaume-Benjamin-Amand Duchenne (de Boulogne) néven, az ifjú Duchenne, azonban vonakodott teljesíteni apja kívánságát, és ahelyett, hogy tengerésznek szegődött volna, beiratkozott az észak-franciaországi Douai Egyetem orvosi karára. Párizsban doktorált, mindössze huszonöt éves korára pedig már önállóan praktizált szülővárosában, ahol meg is nősült. Felesége két évvel később elhunyt a szülés közben fellépő gyermekágyi láz miatt, a lány édesanyja pedig Duchennet okolta ezért. Az anyós a városban is elterjesztette a pletykát, és ezzel elérte, hogy az orvos elszakadt egyetlen fiától, akivel csak halála előtt sikerült rendezni kapcsolatát.

Duchenne teljesen összetört, ezért a munkába menekült, és 1835-ben kísérletezni kezdett az elektrosokk-terápiával, valamint az izomstimulációval, majd egy rövid és boldogtalan házasság után 1842-ben Párizsban folytatta kutatásait. A neurológus úgy vélte, hogy alapvető érzelmi állapotaink, így az öröm, a félelem, a csodálkozás, a csalódás, az ijedtség és a fájdalom bizonyos arcizmok elektromos stimulálásával kiváltható. Az emberi arcra térképként tekintett, mert szerinte annak kifejezései kaput nyitnak az ember lelkéhez. Másokkal ellentétben ő szkeptikus volt abban a tekintetben, hogy az arc erkölcsi jelleget fejezne ki, szerinte a rajta kiülő kifejezések inkább a lélek érzelmi megnyilvánulásai.

Duchenne az 1850-es években készítette el bizarr, közel száz felvételből álló, az emberi érzelmeket dokumentáló képsorozatát.

Kísérleteinek alapjául Johann Caspar Lavater Essai sur la physiognomie című munkájának egyik megállapítása szolgált, mely szerint az arcvonások visszatükrözik jellemvonásainkat. Duchenne azt feltételezte, hogy az alapvető érzelmek az arcon mindenkinél hasonlóan fejeződnek ki, és a különböző érzelmek feltérképezésének szándékával látott neki kutatásának. Az izmok ingerlésére kettő vagy négy elektródát használt, a szükséges áramot pedig egy, a kísérleti helyiségben található generátorból nyerte. A feljegyzések szerint első körben öt önkéntes alannyal kísérletezett: egy fiatal és egy idősebb nővel, egy leendő anatómussal, Jules Talrichal, egy alkoholista munkással és egy szellemileg visszamaradott cipésszel.

Duchenne úgy irányította a fényt, hogy az elektromos impulzussal előidézett ráncok a lehető legplasztikusabban érvényesüljenek. Asszisztense mindeközben nedves kollódiummal érzékenyítette a lemezt. Mielőtt a fényképezőgépbe került volna, a doktor az asszisztens segítségével olyan testtartást keresett, ami jól láthatóvá teszi anélkül, hogy a jól beállított kísérleti alanyt megzavarná. Majd egy előre egyeztetett jelre segítője kinyitotta és lezárta az objektívet. Duchenne saját maga hívta elő a fotókat, erről árulkodnak fekete ujjvégei és körmei, ami az akkori képrögzítési eljárásoknak köszönhetően egyben a fényképészek védjegye volt. A képek több helyszínen készülhettek, köztük a lakásán is, ahol egy laboratóriumot is berendezett. Duchenne 1862-ben Le Mécanisme de la Physionomie Humaine címmel adta ki különös vizsgálatának eredményeit, ám a kötet nem kapott nagy nyilvánosságot. Darwin - aki 1872-ben megjelent könyvében a doktor fotóit is publikálta - megállapította, hogy Duchennet a szakma nem vette komolyan.

Duchenne-mosoly

Jól tudjuk, hogy egy mosoly számos hatást kiválthat az emberekből, nem véletlenül foglalkozott ezzel kutatások sokasága: pontosabban azzal, hogy milyen az igazi mosoly, és miben rejlik varázsereje. A gondolat Darwin fejében is szöget ütött, ő volt az első, aki komolyabban foglalkozott a mosoly-tudományával. Rájött ugyanis, hogy míg bizonyos arckifejezések kultúránként változnak, addig a mosoly kifejeződése ugyanolyan mindenhol. Valamivel később, de még mindig az 1800-as években jöttek Duchenne kísérletei. Róla kapta nevét az igazi mosoly, amit pszichológusok csak Duchenne-mosolyként emlegetnek:

a tettetett mosolytól abban különbözik egy őszinte Duchenne-mosoly, hogy nem csak a száj környékén jelenik meg, hanem a szemeknél is.

Magyarán, ha őszintén mosolygunk, akkor a szánk elhúzódik, és a szemünket is összehúzzuk, amitől azután idővel szarkalábak képződnek a szem sarkában, míg ha csak egy fénykép kedvéért tesszük ezt, akkor a szem mozdulatlan marad.

Ez is érdekelhet:

Ahonnan senki sem került ki élve: Tiltott emberkísérletek a huszadik században

A második világháború kiemelkedő alakja volt, mégis szemét módjára elhajították

A zsidók üldöztetése nem ért véget a második világháborúval, sőt

(Fotó: Wikimedia Commons)