A magnetárok elméletét Robert Duncan és Christopher Thompson dolgozta ki 1992-ben, de egyelőre relatíve keveset tudunk ezekről, aminek a fő oka, hogy (szerencsére) egy sincs a közelünkben. A magnetár nem túl nagy égitest, az átmérője 20 km körüli, cserébe a tömege meghaladja a Napét. Ennek megfelelően ezek az égitestek rendkívül sűrűek, egyetlen teáskanálnyi magnetár több milliárd tonnát nyomna. A magnetárok másik tulajdonsága a gyors forgás – a periódusidejük 2–10 s között mozog. Ezek az égitestek a Napnál nagyobb tömegű csillagokból alakulnak ki, amelyek életük végén szupernóva robanással alakulnak át a (kiindulási mag tömegének függvényében) vagy neutroncsillaggá vagy fekete lyukká, esetleg tehát magnetárrá.

Egy hatalmas gammasugár-kitörés tavaly márciusban majdnem eltalálta a Földet A sugár neve GRB 200415A gamma-sugár-kitörés volt, és 2020 áprilisában haladt el a Mars mellett.  A Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről és több műholdról is észlelték, de a felfedezés dicsősége a NASA Fermi gamma-sugár-űrteleszkópjáé, mivel ez érzékelte először.

Habár a felsoroltak közül egyiket sem látnánk szívesen a szomszédságban, a legnagyobb kellemetlenséget mégis egy magnetár felbukkanása okozná a Naprendszerben, amelynek a rendkívül erős mágneses mező az oka. A magnetár név ugyanis nem véletlen, ezeket az égitesteket az Univerzum legerősebb mágneseiként is szokás emlegetni. Csak hogy perspektívába helyezzük: a neutroncsillagoknak elég erős a mágneses mezőjük – nagyjából a földi mágneses mező kétbilliószorosa. A magnetáré azonban ennél is ezerszer erősebb. Számszerűsítve: a mágneses erőtér mértékének kifejezésére a tesla és gauss mértékegységeket használjuk (1 tesla = 10 000 gauss), és a Föld mágneses mezője körülbelül 0.6 gauss, a hűtőszekrénymágnes 10 gauss, míg a bolygó legerősebb mágnese 440 ezer gauss erősségű. A magnetár azonban elérheti akár az 1 kvadrillió gausst (ez egy egyes szám, amit 15 nulla követ).

Mit kell ezen izgulni, ez csak egy erős mágnes! – mondhatnánk. És valóban az, amíg tartja a megfelelő távolságot. Ez a távolság pedig olyan 1000 km-t jelent, ekkor a magnetár már rettenetesen pusztítást okozna a Földön. A magnetár hatását már akkor éreznénk, amikor a Hold és Föld közötti távolság felét eléri, mivel például törlődne minden információ a bankkártyáinkról, valamint az elektronikai eszközeink sem lennének túl hálásak. Amint viszont relatíve közel, tehát 1000 km-re jut hozzánk, vége a dalnak – ebből a távolságból nem csak simán megölne minket (és minden élőlényt a bolygón), hanem a molekuláinkat szaggatná szét, konkrétan por sem maradna utánunk, népszerű popkulturális kifejezéssel élve dezintegrálna minket. Egyszerűen a molekuláinkat egyben tartó kémiai kötések nem működnének ilyen mágneses térben: a kovalens kötés egy szép emlék lenne csak.

Akkor ezt megúsztuk – törölhetjük meg a homlokunk, hiszen kicsi az esélye, hogy ilyen közel ér hozzánk egy magnetár. Ezzel kapcsolatban rossz hír viszont, hogy ez csak az egyik módszer, ahogy a magnetár eltörölne minden életet a bolygó felszínéről – a másik megoldás sajnos jóval nagyobb távolságból is működik: akár 10 ezer fényév távolságból is. A magnetár kapcsán előfordul ugyanis a csillagrengés (starquake) nevű jelenség, melynek romantikus neve a földrengés analógiájára jött létre, mivel nagyjából ugyanaz – kéregmozgások – állnak a háttérben. Azonban egy magnetár esetén a kéreg megrepedése brutálisan vad eredményekkel jár, és ez állhat a legerősebb fényjelenség mögött, amit eddig az űrben megfigyeltünk. Egy ilyen kitörés során a magnetár akár képes lehet 50 ezer fényév távolságból is fizikailag „összenyomni” a Föld mágneses mezőjét, és részben ionizálni az atmoszféránkat. Hogy honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy ez már megtörtént 2004-ben, amikor egy, a galaxisunkon kívüli magnetár sugárzása érte el a bolygót, és az égitest a számítások szerint a másodperc ötödrésze alatt több energiát bocsájtott ki, mint a Nap 250 ezer év alatt. 2004-ben műholdak mentek tönkre, míg más műholdak képesek voltak a fény visszaverődését érzékelni a Holdról. Egy tőlünk 100 fényév távolságban zajló szupernóva robbanása nem okozott volna a bolygón, valamint annak környékén ilyen hatásokat.

Ha a szóban forgó magnetár csak 10 ezer fényév távolságban helyezkedett volna el, akkor most nem írom ezeket a sorokat, önök pedig nem olvassák: egy ilyen forgatókönyv esetén első körben megsemmisül az ózonréteg, majd a hihetetlen energia minden életet lepucol a bolygó felszínéről.

Egy ilyen eseményben az a legerosszabb, hogy mivel a gamma-sugárzás fénysebességgel száguld, ezért mire észlelnénk, már késő is lenne. Kérdés persze, hogy akadnak-e hozzánk ennyire közeli magnetárok? A válasz pedig, hogy sajnos igen: a legközelebbi a számítások szerint 9 ezer fényév távolságban helyezkedik el. Sőt a magnetárok kutatásának kezdetén nem is gondolták, hogy valójában milyen sok akad belőlük. Jó hír viszont, hogy szerencsére aránylag rövid az életidejük – körülbelül 10 ezer év alatt neutroncsillaggá alakulnak, amely továbbra is lenyűgöző égitest, de jóval kevésbé veszélyes, mint a magnetár.

Ez a cikk eredetileg 2021.10.17-én jelent meg a Rakétán.

(Címlap- és nyitókép: Flickr/European Southern Observ , forrás: ibtimes, popularmechanics, space.com, syfy, whatifshow, wiki)

Egyesek szerint a világ már 2012-ben véget ért, csak nem vettük észre Egy elmélet szerint közel egy évtizede végzetesen instabillá vált az univerzum, ám mi ebből annyit vehetünk csak észre, hogy minden egyre furcsább körülöttünk.