Az emberiségnek az a nagy gazdasági-kulturális közössége, amelyhez mi, magyarok is tartozunk, az ipari forradalom óta (kisebb-nagyobb térbeli és időbeli anomáliák mellett, mint például a világháborúk) növekvő, korábban elképzelhetetlen jólétben, bőségben és biztonságban éli mindennapjait. A világ csak nyílt és nyílt a legszerencsésebb, gazdaságilag legsikeresebb országok polgárai számára.

A távolságokat eltüntette a repülés, idővel pedig csaknem minden jóléti állam polgára hozzáférést kapott a világ szinte bármely pontjának elérésére. Az információtechnológia a kommunikációt távolságtól függetlenül valós idejűvé gyorsította, a nagy adatbázisok kezelése pedig emberi ésszel felfoghatatlanul meggyorsult. Az egészségügy elképesztően megnyújtotta a várható élettartamot és még a legidősebbek nagy része számára is kellemes életet tud biztosítani. A túltápláltság a gazdagság jeléből a legszegényebbek betegségévé vált.

Egyszerűen dúskálunk a javakban és azt csinálunk, amit akarunk. A fejlett világ polgárai közül némi spórolás után szinte bárki eljuthat a Mount Everestre, jetskizhet a Vörös-tengeren, elérheti a 300 km/h sebességet egy szupersportkocsival (amit kibérelhet erre a célra, ha megvenni nem is tudja). A bűnözés következményei viccszámba mennek. Milliárdokat sikkasztó tolvajok és bankárok ússzák meg lopásukat házi őrizettel - vagy állami konszolidációval, de még az olyan, a tetthelyen elfogott tömeggyilkosok is olyan körülmények közé kerülhetnek az elkövetkező évekre, mint amilyen kényelemben korábban kisebb államok uralkodói sem élhettek.

Úgy csináltunk, úgy csinálunk, mintha semminek nem lenne komoly következménye. Fogyasztunk, pazarlunk, égetjük a véges energiaforrásokat, elpocsékoljuk a véges nyersanyagkészleteket, pusztítjuk, irtjuk, megsemmisítjük a természet élővilágát. És mind tudjuk, hogy ez nem tarthat örökké, de sajnálkozva nevetjük ki azokat, akik ezt szóvá teszik.

De talán most jött el az a pillanat, amikor már nem nevethetünk tovább.

Jött a vírus és pillanatok alatt korábban elképzelhetetlen korlátok termettek körénk. Szörnyű elnyomásnak neveztük, hogy egy vallás eltakartatja a nőkkel az arcukat? Most mind takargatjuk az arcunkat. Fel se fogtuk, hogy milyen lehet, ha nem lépheti át valaki szabadon a határokat? A határsorompók lecsapódtak alig pár nap alatt. Természetesnek vettük, hogy bevisz a mentő a kórházba, ha baj van? Parkolóban felvert sátrakban küzdöttek a vírussal a pechesebb országok orvosai, itthon betegeket küldtek haza a kórházak, hogy legyen hely az új betegeknek.

Korábban minden nap bejártak a gyerekek a suliba, mert ez az ő dolguk, ez a világ rendje? Egyik napról a másikra tilos lett bemenniük az iskolába. Mi magunk is bejártunk dolgozni, mert ezt kell tennünk a megélhetéshez? Emberek tömegei jöttek rá, hogy nem is kell feltétlenül fizikailag máshol lenniük, mint az otthonukban, hogy dolgozhassanak. Akiknek pedig nem volt ekkora szerencséjük, azzal szembesültek, hogy akár feleslegessé is válhat a munkájuk egy pillanat alatt. Hirtelen mintha ők maguk váltak volna feleslegessé.

Két hatalmas ébresztő pofont kaptunk ettől a picike vírustól.

Az egyik: hahó, emberiség, nem emelheted magad a biológia fölé! Ha túlszaporodsz, ha metropoliszokba zsúfolódsz, ha az egész bolygót egy, összefüggő élettérként kezded kezelni, pont ugyanúgy áldozatává válhatsz egy totális járványnak, mint egy csirkefarm szorosan összezárt madarai.

És a másik: látod, emberiség? Leálltál, nem repülsz, nem autózol (annyit), nem fogyasztasz sok felesleges vackot, amit nem gyártanak a leállt üzemek, kitisztult a levegő, mert abbahagytad a szennyezését és mégis élsz! Mostantól nem mentegetheted magad továbbra is azzal, hogy létszükségleted az iszonyú energiapazarlás és a CO2-kibocsátás minden határon túli növelése!

Úgy tűnik, a vírushelyzetben bevezetett, korábban elképzelhetetlen korlátozások sokáig velünk maradnak. Drónok, robotok figyelnek bennünket, hogy tartjuk-e egymástól a távolságot. El kell takarnunk az arcunkat, pedig ezt eddig az elnyomás jelének tekintettük. Nyomkövetőt kapnak a fertőzöttek, hogy az egészségesek lássák, merre járnak. És eddig ezt mind simán elviselni látszik a szabad világ.

Úgy tűnik, eljött a nyugati és a fejlett távol-keleti civilizáció számára a beszűkülés kora. Mostantól, nem tudjuk, meddig, kevesebb a szabadság, nagyobbak a távolságok, sokak számára kevesebb a munka, a pénz - a fogyasztás. És ebből még jól is kijöhetünk, mert pont ezekre a változásokra lett volna eddig is szükségünk, csak magunktól nem akartuk meglépni őket.

De talán már eléggé elpuhultunk ahhoz a sok évtizedes kényelemben és jólétben, hogy most egészségügyi kényszerből olyan bilincseket engedjünk magunkra rakni, amik ellen még alig pár hónapja felháborodottan ágáltunk, ha másokon láttuk lógni őket. És talán pont ez az elpuhultság lesz az, ami miatt végre engedjük megállítani saját magunkat, azt az esztelen túlfogyasztást és mindent letaroló túlszabadságot, amelyre, ahogy eddig hittük, feltétlenül szükségünk volt boldogságunkhoz. Lehet, hogy a vírus nem is az ellenségünk, hanem a jövőnket megmentő barátunk?

Vagy majd a következő lesz az, amelyik talán még nagyobb pofont ad, amitől tényleg felébredünk. Mert ebből a rövid ébredésből máris visszaaludni látszik az emberiség. Kína már most ott tart, hogy magasabb légszennyezési értékeket mértek újranyitott területeken, mint tavaly ilyenkor. Mintha nem csak, hogy újra fel akarnánk pörgetni az ipart, de megpróbáljuk behozni a leállások miatt elmaradt termelést - és szennyezést is. Lehet, hogy tényleg nem pont oda térünk vissza, ahonnan kibillentett minket a járvány, hanem még inkább felpörgetjük az önpusztítást?