Az összegyűjtött nyers adatokat számítógépes analízissel vizsgálták, és mindezek alapján egy érdekes elmélettel álltak elő, amely tovább mélyítheti a tudásunk a nagy ámbráscetek kultúrájáról.

A nagy ámbráscetekről eddig is tudtuk, hogy alapvető dolgokban emlékeztetnek ránk, emberekre – mind a két faj képes egyéni nyelvvel és szokásokkal rendelkező kultúrát létrehozni. A cetek például nagyobb klánokba tömörülnek, melyek saját dialektussal, tehát jól megkülönböztethető, magas frekvenciás hangokkal rendelkeznek, és a klán hagyományai mindent megszabnak a vadászattól kezdve a borjak neveléséig. A klánok pedig kisebb csoportokból állnak össze, melyeket 2-3 család alkot. Ezek a csoportok azonban gyakran felbomlanak, és a családok más családokkal közösen (de ugyanabból a klánból) formálnak egy újabb csoportot. Ez az a dinamika, ami a mostani kutatás esetén kiemelten fontos volt.

A hajónaplók tanulsága alapján ugyanis az első években 58 százalékkal esett vissza a bálnavadászok zsákmánya. Miután az adatok alapján kizárták a legtöbb egyéb magyarázatot, a kutatók arra jutottak, hogy a cetek nem csak kifejlesztettek egy, a bálnavadászok ellen hasznos taktikát, de ezt képesek voltak átadni azoknak a fajtársaiknak is, akik még nem találkoztak a vadászokkal. Ennek a tanulási folyamatnak a módja pedig épp az lehetett, hogy egy-egy csoportban, ha akadtak olyan állatok, akik ismerték a bevált taktikát, akkor a többi, ebből a szempontból tapasztalatlan egyed az előbbiek viselkedését kezdték utánozni a vészhelyzetben.

Kezdetben a cetek ugyanis pont úgy védekeztek, mint tették azt az egyetlen rájuk vadászó ragadozóval, a kardszárnyú delfinnel szemben: vagyis körbegyűltek a felszínen, a borjakat helyezték középre, és uszonycsapásokkal próbálták az ellenségük távol tartani. Az emberek ellen azonban ez volt a létező legrosszabb stratégia, hiszen a szorosan egymás közelébe gyűlt állatokat rendkívül könnyű volt levadászni. A cetek azonban gyorsan felismerték a halászok gyenge pontját: legközelebb már nem így viselkedtek, hanem gyorsan elúsztak, méghozzá széllel szemben, ami nagyban megnehezítette az akkori vitorlások számára az üldözést. Ez, a kezdetben egyénileg alkalmazott taktika pedig gyorsan elterjedt az összes bálna között a fent ismertetett folyamatnak köszönhetően.

Sajnos azonban a 20. században már nem vitorlások vadásztak ezekre az állatokra (és több más nagy testű cetre), hanem gőzhajók, melyekről gránátvetővel lőtték ki a szigonyt – ezek kivédésére pedig semmiféle taktika nem létezik. Így aztán több cet is a kihalás szélére került, amin az segített csak, amikor a kereskedelmi célú bálnavadászatot betiltották a világ legtöbb pontján. Ugyanakkor ezeket az emlősöket így is fenyegeti az ipari halászat (a hátramaradt halászati felszerelésbe könnyen belegabalyodnak ezek az állatok, vagy más módon sérülnek ezektől), élőhelyeiket pedig a zajszennyezés és a klímaváltozás pusztítja.

(Kép: ámbráscet anya és a borja, wikimedia commons/Gabriel Barathieu)

További cikkek a Rakétán:

Elkezdtük megérteni, miért nem lesznek a bálnák rákosak, holott nagyon is annak kellene lenniük A Peto-paradoxon, hogy épp a nagyobb testű állatok közt fordul elő a rákos megbetegedés jóval kisebb számban, ahol elvileg a leginkább jelen kellene lennie ennek a betegségnek. Most egy új tanulmány segít tisztábban látni az ügyben.

A nyelv törvénye – amikor kardszárnyú delfin és ember együtt halásztak Ausztráliában, a huszadik század első évtizedeiben együtt halászott az emberekkel egy Öreg Tom névre keresztelt kardszárnyú delfin. Persze a történet – mint oly sok más, amely ember és természet átmeneti harmóniájáról szól – nem végződött happy enddel. Vagy bizonyos értelemben talán mégis.

A nagyi-hatás segíti a gyilkos bálna borjak túlélését A gyilkos bálnák társadalmában kiemelten fontos szerephez jutnak az idősebb, a reproduktív szakaszon túljutott nőstények, magyarul: a nagyik.