A Hold után a Mars következik – ez az iránya az emberi terjeszkedésnek egyre inkább alapvetés, mint hagymázas képzelgés, és ennek segítségével belátható időn belül akár telepet is hozhatunk létre egy idegen planétán, és így elkerülhetjük a nagy szűrőt is – aki jobban elmélyedne ebben a témában, az kattintson a lenti cikkre:
Ám mielőtt mindez megvalósulhatna, tengernyi akadályt kell arrébb gördíteni az útból. Ezek közül a legfontosabb talán annak kérdése, hogy az odaküldött űrhajósok miként juthatnának vissza a Földre. Mivel a Marsra tervezett utazás esetén a rakomány súlya nem elhanyagolható tényező, így egyre több ötlet merül fel azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne azon a távoli vörös planétán előrukkolni a szükséges erőforrásokkal, ebben a konkrét esetben tehát az üzemanyaggal. Azt tudjuk, hogy a Marson relatíve kevés az erőforrás, de egyvalami bizony dögivel akad – ez pedig a szén-dioxid. Korábban mi is írtunk arról, hogy ezt az üvegházhatású gázt például metánná és vízzé alakítanák reaktorokban – ami ráadásul még itt a Földön is beválhatna, hiszen a felmelegedést például éppen a légköri CO2 felgyülemlése is okozza.
Ugyanakkor a Georgia Institute of Technology kutatói egy talán még izgalmasabb módszert dolgoztak ki – a CO2 átalakításhoz a legősibb megoldást, tehát a biológiai útvonalat hívnák segítségül. A Marson termelt bioüzemanyag receptje első pillantásra sem fog tanácstalan fejvakarászásra késztetni minket, hiszen mindössze három, egyszerű helyi alapanyagra lesz szükségünk hozzá: CO2, napfény és fagyott állapotú víz. Mindehhez pedig hozzá kell adni kétféle mikrobát, melyet a Földről telepítünk át. Az egyik alga lenne, amely fotoszintézissel a CO2-t cukorrá alakítaná át, a másik pedig génmódosított E. coli baktérium (ennek „alapváltozata” egyébként megtalálható az emberi bélflórában, sőt fontos összetevője annak), amely ezeket a cukrokat alakítaná át a kívánt üzemanyaggá – egész pontosan 2,3-butándiollá. Ez utóbbit egyébként a Földön is elő szoktuk állítani és polimerek gyártáshoz szoktuk felhasználni, és bár a bolygónkon a 2,3-butándiol nem szokott rakéta-hajtóanyagként felmerülni, ám mivel a Mars gravitációja gyengébb, így a szökési sebesség is alacsonyabb, tehát azon a planétán a kutatók szerint beválhat.
A NASA másik, versenyben lévő elképzelése szerint a rakétahajtóanyag egyik összetevőjét, a folyékony oxigént termelnék csak meg a bolygón kémiai úton, és így csak a metánt kellene odaszállítani. A fentebb részletezett biológiai módszerrel az oxigén tehát relatíve könnyen előállítható, sőt ez utóbbiból még 44 tonna „felesleg” is termelhető, amely egyéb célokra (például a kolonizáláshoz) is felhasználható. Másik összetevőként pedig tehát az alacsony gravitáció és a ritka légkör miatt működhet a 2,3-butándiol is. A módszer előnye, hogy 32-százalékkal kevesebb energiát fogyaszt a NASA fentebb említett, kémiai módszerénél, hátránya viszont hogy háromszor annyi tömeget kell átjuttatni a Marsra.
A kutatók most tehát azt próbálják elérni, hogy ez a tömeg csökkenthető legyen – például az algatenyészet növekedésének a gyorsításával csökkenthető a foto-bioreaktor mérete. Illetve további kísérletekre van szükség azzal kapcsolatban is, hogy az algák miként élik túl a marsi viszonyokat, mivel a bolygó távolabb helyezkedik el a Naptól, mint a Föld, viszont a légköre nem szűri ki az algák számára káros UV-sugárzást.
(A cikkhez hazsnál borító- és címlapkép forrása: Pixabay)