Ahogy a világ többi részén, úgy Londonban sincsenek túl régóta csatornák, a tizennyolc-tizenkilencedik században pedig az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy gigászi sertések kószálnak a csatornarendszerben. Különösen, hogy London csatornahálózata a kezdetektől folyamatosan túlterhelt volt, és rendszeresen túllépte kapacitását. A rendszer az 1858-as „nagy bűz” után esett át egy jelentősebb bővítésen: azon a nyáron a Temzébe ömlő szennyvízcsatornák tartalma a tűző napon, szabad ég alatt melegedett, ami megbénította a lakók életét. (A parlamentben úgy oldották meg a fojtogató bűz kérdését, hogy kalcium-hipklorittal kenték végig az épület redőnyeit és zsaluit).

Az ókori Athénban csak a leggazdagabbak fizettek adót, és ők is felvágtak vele Méghozzá nyilvánosan. Pedig a kivetett adó mértéke olyan magas volt, amennyit egy szakképzett munkás tíz-húsz év alatt keresett.

Élt akkoriban egy újságíró, nevezetesen Henry Mayhew, aki alighanem mindenkinél jobban ismerte London csatornáit, mivel az 1840-es években a város koldusai, patkányirtói, utcai ételárusai és más, kevésbé szem előtt lévő munkás életét dokumentálta. Sorozatban megjelenő írásait a „A londoni munka és a londoni szegénység” című többkötetes kiadványban publikálta, 1851-ben. Mayhew tapasztalatai szerint a tavaszi áradásokkor a bűzlő csatornavíz „utat tört magának a rácsokon át az utcákra”, mígnem az alacsonyabban fekvő negyedek

„egy holland városra hasonlítottak, amit sáros csatornák egész sora átszelt.”

Mayhew emellett gyakran beszédbe elegyedett a „csatornavadászokkal”, vagyis akik mások szemete és elhagyott értéktárgyai jelentették a megélhetést. Az újságíró elmondása szerint rendkívül sok teendőjük akadt: „Pár éve bárki, aki kutatni szerette volna eme sötét és mostoha tereket, egyszerűen besétálhatott a Temzébe ömlő bármely, teljesen nyitott csőbe, és elkóborolhatott feltéve, hogy kibírta a minden lépésnél szembejövő undorító szagokat.” A csatornavadászok, akiket időnként „parti munkásokként”, illetve „rezesekként” emleget, apálykor ereszkedtek le a bűzölgő járatokba (egészen addig, míg idővel fokozatosan rácsok kerültek a nyílásokra). Mayhew szerint csoportokban jártak, hogy a patkányok ne környékezzék meg őket, és a mellkasukra szíjazott lámpások fényénél hosszú nyelű lapátokkal vagy kapákkal kutattak az iszapban pénzért, vagy bármilyen fémhulladékért. Nehéz azonban megítélni, vajon Mayhew történetei mennyire valóságosak. Egyszerre zsigeriek, durvák, látványos elemekkel teletűzdeltek, és bár talán túlságosan is túlzóak, ám ugyanakkor számtalan információgazdag megfigyelésre is bukkanhatunk a lapok között.

Egyik beszámolója azonban nem csupán egészen hihetetlennek tűnhet, de a normalitás és a valószerűség legszélső határát súrolja.

Sertéseket rejt a sötétség?

Mayhew állítólag az egyik csatornavadásztól hallotta a különös, a parti munkások körében ismert mesét arról a vemhes kocáról, ami valahol Hampstead közelében a csatornába kóborolt, majd a csövek labirintusában megellett és felnevelte utódait. „A folyamatosan odaömlő moslékban és szemétben” dúskálva „az alom megszaporodott, és teljesen elvadultak." Laurence Ward, a London Metropolitan Archives levéltár digitális szolgáltatásainak vezetője szerint Mayhew rendszeresen hivatkozott a korabeli Londonról, leginkább azért, mert nem volt túl sok hasonló beszámoló a munkásosztálybeliekről. „Az emberi hang után kutakodó emberek gyakran hozzá fordulnak." Mayhew beszámolói noha szigorúan alátámasztottnak tűnnek, Ward szerint bizonyos állítások azonban igencsak sántítanak bennük. A mű bizonyos illusztrációi mellett például az szerepel, hogy dagerrotípiák alapján készültek, ami Ward szerint felettébb gyanús:

„Gondoljunk bele, milyenek a körülmények a sötét csatornában egy fényképezéshez...gyertyafény mellett talán sikerülhet is."

Ennek ellenére Mayhew nem az első, és nem is az utolsó újságíró, aki papírra vetette a London alatt élő sertések történetét. Annak egyik változata legalább 1736-ig követhető vissza, eszerint egy disznó egy mészárostól elszökve a csatornában lelt menedékre valahol Smithfield Bars közelében, majd öt hónapon át élt a város alatt, mígnem a Fleet Ditchnél újra a felszínre merészkedett „Londoni mendemondák: a világ legélénkebb városának legendái és hagyományai” című 2008-as kiadványában Steve Roud a történet egy 1859. októberi felbukkanásáról ír a Daily Telegraph hasábjain. A cikk egy részről elképzelhetőnek tartotta

„felfedezetlen őserdők létezését a Hyde Parkban”, másrészt arról is beszámolt, hogy „Hampstead csatornái egy szörnyű fekete disznófajt rejtenek, amelyek a nyálkás zavarosban szaporodnak és kóborolnak.”

Roud szerint nem derül ki, hogy a Telegraph újságírója vajon Mayhew-nál olvashatta a történetet, vagy máshonnan értesült róla. Hasonló fantáziadús elemekkel tarkított, akárcsak a New York szennyvízcsatornáiban tenyésző aligátorokról szóló huszadik századi beszámolók. (És akkor még nem említettük a Tini Nindzsa Teknőcöket.)

Létezik vagy nem létezik?

Mayhew különösnek találta, hogy az emberek sohasem látták a disznókat egyetlen csatornarácson át sem, és röfögést sem hallottak. Eme történetnek azonban, bármily kétes hitelességű is, mégiscsak megvannak a maga hívei. Ha belegondolunk, ez egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy London akkoriban zsúfolásig telve volt piacokkal, ahol élő haszonállatokkal is kereskedtek, a legtöbb csatornanyílás ráadásul le sem volt takarva.

„Ha ennyi állat mászkál szabadon a városban, és bejuthatnak a kanálisokba és a csatornákba... akkor az egész hihetőbbnek tűnik” – mondja Ward.

Hozzáteszi: az viszont már más kérdés, hogy az állatok vajon szaporodásra is képesek voltak-e. Az is elképzelhető, hogy a legenda a lakosság infrastruktúrával kapcsolatos elégedetlenségének lenyomata. A rosszul működő csatornák kialakításához és bővítéséhez számos helyen lezúzták a természetes környezetet, és bármennyire szükségesek is voltak ezek a munkálatok, nyomaik sokakat bosszantottak. 1859-ben Richard Rowe ausztrál író, aki Peter Possum álnéven gyakran írt esszéket ausztrál lapoknak, a Sydney Morning Herald lapjain panaszkodott arra, hogy a szennyvízcsatornák építése „szomorú pusztítást végzett a Londont övező vidéken." Szerinte az „ágyúszerű kifolyócsövek, amelyek elnyomják az árkok csalánosait” és az „alagutak vörös bejáratai” sértik a környezetet, ennek nyomán sokan talán igazságosnak is érezték, hogy a természet így áll bosszút. Ahogy Mayhew fogalmazott,

az olvasó természetesen annyit hisz el a történetből, amennyit óhajt.

Lehetséges, hogy volt valamiféle alapja, de az is lehet, hogy nem. Az viszont kétségtelen, hogy a tizenkilencedik század közepén London felszíni és földalatti világa nem különült még el olyan élesen, mint napjainkban, és a kettő között nagyobb volt az átjárás.

További cikkek a Rakétán:

George Washington nem akart elnök lenni, és a száját is utálta kinyitni

Ép szaporodószervekkel fennmaradt dinoszaurusz kövületet találtak

Egy tévészerelő fagyasztotta le az első embert a világon

(Fotó: AtlasObscura)