Bár a Szovjetunió a Holdra szállásért folytatott versenyt elveszítette az Egyesült Államokkal szemben, a következő években nekik is sikerült felmutatniuk egy nagyobb sikert azzal, hogy 1971-ben a nagy riválist megelőzve állítottak Föld körüli pályára egy űrállomást. A hidegháborús logikára jellemző, hogy a Szaljut-1 elkészítését nagyrészt éppen az indokolta, hogy megelőzzék vele az amerikaiak Skylabját, a program célja viszont jócskán túlmutatott az efféle versengésen: a szovjetek Almaz néven olyan, kamerákkal és radarral is felszerelt katonai űrállomást fejlesztettek, ami jelentősen kiterjesztette a megfigyelési képességeiket, ez viszont az 1970-es évek elejére még nem volt bevethető állapotban.

Az Almaz végül az 1974-ben pályára állított Szaljut-3-ban öltött testet, amely a második olyan szovjet űrállomás volt, amelyet a kozmonautáik is birtokba vettek. A két fél ekkor már aktívan kísérletezett műholdelhárító technológiákkal is, így a szovjetek számára kézenfekvő volt, hogy a katonai űrállomásukat valamilyen védelmi rendszerrel is el kell látniuk. A szovjetek választása a Rikhter R-23 repülőgép-ágyúra esett, amit eredetileg a Tupoljev Tu-22 szuperszonikus bombázóhoz fejlesztettek ki az ötvenes-hatvanas években, ahhoz viszont, hogy az űrben is használható legyen, jelentősen át kellett alakítani. Az eredetileg 23 milliméteres kaliberű fegyver alapján a moszkvai KB Tocsmas fegyvergyártó vállalat fejlesztette ki azt a 14,5 milliméteres kaliberű gépágyút, ami különböző források szerint percenként 900, vagy akár 5000 lövés leadására is alkalmas volt és a földi teszteken sikeresen átlőttek vele egy marmonkannát nagyjából másfél kilométeres távolságból.

Az űrfegyver a szovjet tudósoknak is teljesen új területet jelentett, akik nem akartak kockáztatni, így a fegyver tesztjére a Szaljut-3 héthónapos életciklusának a végén került sor, mindössze néhány órával azelőtt, hogy az űrállomás letért volna a pályájáról. Erre végül 1975. január 24-én került sor, amikor a földi irányítás a visszarúgás ellensúlyozására bekapcsolta az űreszköz hajtóműveit, majd három sorozatban összesen húsz lövést adtak le a Rikhter R-23M-mel. A források szerint a lövedékek elégtek a Föld légkörében.

Hogy a döntéshozók mennyire voltak megelégedve az eredményekkel, nem lehet tudni, de az tény, hogy a gépfegyverrel már a célzás is elég nehézkes volt, hiszen ehhez az egész, húsztonnás űrállomást a megfelelő irányba kellett állítani. Nem meglepő, hogy a következő Almaz űrállomást gépfegyver helyett már rakétákkal tervezték felszerelni, ebből a tervből viszont végül nem csak a fegyverrendszer, de maga az űrállomás sem valósult meg.

Az űrben való fegyverkezési versenyről az utóbbi időben megint egyre többet lehet hallani, hiszen a hírek szerint az elmúlt években Oroszország, az Egyesült Államok de még Kína is tett erőfeszítéseket olyan technológiák fejlesztésére, amelyek alkalmasak a műholdak megsemmisítésére. Múlt novemberben a Nemzetközi Űrállomás asztronautáinak az űrhajókban kellett menedéket keresniük, miután Oroszország egy teszt során felrobbantotta az egyik kémműholdját, aminek a darabjai veszélyeztették az ISS-t. Valószínűleg ez is szerepet játszhatott abban, hogy az Egyesült Államok kormánya idén áprilisban bejelentette, hogy leállítanak minden, műholdelhárító fegyverrel kapcsolatos tesztet, és felszólították a többi országot is, hogy hasonlóan járjanak el.

(Felhasznált források: Popular Mechanics, Wikipedia 1, 2, Borítókép: Művészi illuszráció arról, ahogy a Szaljut-1 űrállomás összekapcsolódik egy Szojuz űrhajóval, Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)