A járványügyi korlátozások, különösen a karantén és az utazási korlátozás, lelkileg nagyon megterhelő számunkra, mert bizonytalanságot, félelmet és társadalmi elszigeteltséget keltenek. Mivel a jelen leginkább szorongással és egyhangúsággal teli, a jövő pedig megfoghatatlan, hiszen nem tudjuk, mikor lesz ennek vége, sokan - védekezésképpen - inkább visszatekintenek az időben és felidézik olyan dolgok emlékeit, amelyeket korábban szabadon megtehettek. Most egy, a The Journal of Positive Psychology-ban megjelent tanulmány szerzői azonban azt találták, hogy ez gyakran nem okoz jobb érzést, épp ellenkezőleg.

Karanténba zárt szellem, avagy mit tesz agyunkkal az izoláció? "Az elszigeteltség olyan szinten megnöveli a korai halálozás kockázatát, mintha valaki napi tizenöt cigarettát elszívna, ráadásul (főként időseknél) tovább ronthatja a már meglévő problémákat, például a szív-és érrendszeri megbetegedéseket, vagy az Alzheimer-kórt."

Jelen helyzetben egyáltalán nem meglepő, ha valaki a megszokottnál gyakrabban réved a múltba: a pozitív pszichológia kutatói korábban számos olyan technikát kifejlesztettek szellemi jólétünk javítása érdekében, amelyek beépíthetők akár egy terápiába, akár az ember napi rutinjába. Három kiemelkedő megközelítés a nosztalgia, a hálaérzet és a „legfelsőbb énünk” elérése. Ezek mindegyike egy bizonyos időorientációt jelent. A nosztalgia érzelmi vágyakozással jár a múlt iránt bizonyos események felidézésével. Ezzel szemben a hála a jelenre összpontosul, hiszen hálát adunk az aktuális napon megtörtént jó dolgokért. A „legfelsőbb énünk” elérése pedig a jövőre vonatkozik. De melyik működik a legjobban?

A kísérlet

Ennek megismerése érdekében brit kutatók kétszázhatvanegy önkéntes nőt vizsgáltak az Egyesült Királyság első lezárása során, azaz 2020 március-májusában. (Férfiak közül túl kevesen jelentkeztek, ezért korlátozódik a tanulmány kizárólag az egyik nemre.)

A kísérletben három különböző időorientáció hatását elemezték az alanyok szellemi jólétére.

A tizennyolc-hatvanhárom éves résztvevők nosztalgiát, hálát vagy a "lehető legjobb én" technikát próbálták ki egy egyszeri kétperces foglalkozáson. A kutatók ezután értékelték az önkéntesek pozitív és negatív érzéseit, másokkal való társadalmi kapcsolatukat, önbecsülésüket, majd összehasonlították az eredményeket egy kontrollcsoporttal, akiknek semmit sem kellett csinálniuk. Az eredmények azt mutatták, hogy azok, akik a múlt helyett a jelenre összpontosító feladatot kaptak, szociálisan jobban kapcsolódtak másokhoz, mint akik egy nosztalgikus emlékre koncentráltak. De azok a résztvevők, akik a jövőre koncentráltak, szintén megnövekedett pozitív érzetről számoltak be a 'múltban rekedtekhez' képest.

A nosztalgia érzése egyeseknél működhet, ám jelen tanulmány szerint az emberekben felerősödik a veszteség érzése, amikor egy számukra nagyszerű múltat összehasonlítanak egy bizonytalan jelennel.

Ez így negatív hatással van szellemi jólétükre. Ezzel szemben jobb megküzdési stratégia lehet, ha a jelenben hálát érzünk mindazon dolgokért, amelyekre továbbra is képesek vagyunk, vagy optimizmussal tekintünk a jövőbe. Ezek a megállapítások központi idiómákat tükröznek a nyelvben. Hiszen gyakran hallhatjuk, hogy „Legyünk hálásak az apró áldásokért!”, vagy „Élvezzük az élet apróságait!”, hogy ezáltal perspektívát váltsunk. A „hálaadás” egyébként is számos vallásban alapvető fontosságú tényező. A fenti kifejezések tükrözik a hála hangsúlyozásának, valamint az itt és most pillanatában fellelhető pozitívumokra való összpontosítás szükségességét. Hasonlóképpen, az olyan mondatok, mint az „Egyszer ez is elmúlik.” és a „Látom a fényt az alagút végén.” hangsúlyozzák a jövőbeni gondolkodás fontosságát, miközben az olyan kifejezések, mint a „Múltban rekedt.” vagy „Lépj tovább!” felerősíthetik a negatívumokat.

Megbirkózni a jövőbeli korlátozásokkal

Az első lezárás kezelése sokak számára nehéz feladat volt, ami bizonytalanságot és a társadalmi kapcsolódásaik elvesztését okozta. Ugyanakkor újszerű is volt, és olyan érzéseket ébreszthetett, mintha mindannyian ugyanazon mentünk volna keresztül. A legtöbben bizakodóak voltak a tekintetben, hogy a világjárvány nyárra véget ér, a meleg és a napsütés pedig még fokozhatta is az optimizmust. Hálásnak lenni ugyanakkor viszonylag könnyebb volt azoknak, akik otthonról dolgozhattak, szerencsés esetben kertjükben ülhettek.

Ahogy a jövőbetekintés is könnyebb volt, amikor még naivan úgy éreztük, hogy ez a jövő már nincs olyan messze.

A második, novemberi lezárás azonban már más volt, hiszen nehezebb okot találni a hálára úgy, hogy közben odakint hideg és sötét van. Arról nem beszélve, hogy mostanra sokan elvesztették szeretteiket és akár megélhetésüket is, ami még inkább megnehezíti a hálaadást. Hasonlóképpen a jövőre összpontosítás is problémásabbnak tűnik, ha a vég nem igazán látható. A szerzők szerint azonban az emberek szerencsére elég találékonyak, ha pszichés jólétükről van szó, ahogy az oltással kapcsolatos hírek is reménykedésre adnak okot. Tehát, ha az új évben ismét bezárva találjuk magunkat, szerintük érdemes szem előtt tartanunk, hogy csak hónapok kérdése, mire jelentős számú embert beoltanak. Addig pedig mindössze annyit kell tennünk, hogy átgondoljuk a következő lépésünket. És persze ne felejtsük el: egyszer ez is elmúlik.

Ez is érdekelhet:

A "la durée" az oka, amiért járványhelyzetben lassabban telik az idő

"Nem alaptalan kongatni a vészharangokat a járvány második hulláma miatt"

Íme a tudományos magyarázat, miért lett mindenkiből önjelölt pék a karanténban

(Fotó: Pixabay)