Az indokoltnál is nagyobb műgonddal készült csirkefarhát levest kanalazgatva minimum furcsa lenne bedobni, hogy az Apple TV dobozka hetvenháromezerért a hülyének is megéri, ahogyan azt sem javasolja az ember szívesen, hogy a rokonság a nyolc-tízéves, bizonytalan múltú és jövőjű Windows XP-t futtató notebookján tekintse meg a Bond-sorozatot vagy a Trónok harcát. Aztán jött az új Chromecast Google TV-vel. A tavaly októberben bejelentett, most harmincezer forint környékén kapható kütyüvel végre nem csak a telefonunk képét tükrözhetjük a tévénkre, hanem az Android TV operációs rendszernek köszönhetően alkalmazásokat (Netflixet, HBO Gót, és így tovább) telepíthetünk rá. Vagyis, ha a Google jól végezte a dolgát, akkor elboldogul vele mindenki, akit nem ijeszt meg egy okostelefon és egy kábeltévé távirányítója.
Fél év hosszú idő, mégis ennyi idő kellett ahhoz, hogy egy nagyon kedves, a karantén alatt túl ritkán látott, közeli családtag felemelje a telefonját és közölje velem: megöregedett az okostévéje. Hiába fizetett elő az HBO Góra, nem fut rajta. Az ügyfélszolgálat együttérző, de határozott nekrológot mondott a készülék fölött, és alternatív megoldások felé terelte a korral haladni vágyó rokont. Én erre válaszként bedobtam a Google TV-t, így aztán nagyi problémája az én problémám lett. Mert ha az ember valakinek, akit szeret, azt mondja, hogy megoldja a számítástechnikai ügyeit, akkor örökbe fogad egy rókát - egy olyat, amit nem csak etetni, de telepíteni, frissíteni, újraindítani is kell. Nem volt visszaút. Hiába nem forgalmazza itthon a Google az eszközt, rengeteg webshopban hozzá lehet jutni, amit rendes rokonként meg is tettem.
De mielőtt felelőtlenül azt ígértem volna, hogy "felugrok", és "pillanatok alatt", és "ne aggódj", kicsomagoltam és kipróbáltam a Google TV-t. És majdnem meg is tartottam.
Vasárnap este nyolc óra harmincöt perckor álltam neki a telepítésnek, ami rizikós választás: ha macerás a folyamat, kialvatlan leszek másnap, ha kudarcot vallok, a szégyentől be se merek menni dolgozni, de legalábbis kikapcsolt kamerával pityergek a megbeszélések alatt. Óvatosan kibontottam a dobozkát, és elsőre minden biztatónak tűnt. A tenyérnyi csomagolásban ízlésesen elrendezve ott feküdt a hófehér, tévébe dugható fityegő, amit, ha feloszlik az MTA, donglinak fogunk hívni; egy apró, hófehér távirányító, hozzá apró, hófehér elemek; egy hófehér USB-C kábel, hófehér fali dugasszal; és egy ronda, fekete brit-EU átalakító. Hogy mi tette oda, a szürkeimport átka, vagy a Google igénytelensége, azt nem tudom, de talán mindegy is. Ki se vettem a dobozból, fogtam a meglévő USB-C töltőmet, áram alá helyeztem az eszközt, majd bedugtam a tévébe, és elkezdtem a telepítést.
A mi Samsungunk se fiatal, de rögtön a megfelelő bemenetre váltott, én meg már töltöttem is le a Google Home appot, ahogyan a használati útmutató kérte. Első lehetséges buktató: nagyinak előre kell telefonálni, hogy legyen kéznél a Google jelszava. Magától ugyan az alkalmazás nem találta a kütyüt, de egy kód szkennelése ezt még megoldotta. Jöhet a következő lépés, és ezzel a második lehetséges buktató: nagyika, ha felidézte a Google jelszavát, tegye meg ugyanezt a wifiével is. A telepítési folyamat egyetlen ijesztő pontja ezután jött. Harmadszorra sem volt hajlandó beléptetni az eszköz az appon keresztül, egy szigorú és egyszerű hibaüzenettel jutalmazva elkeseredett koppintgatásaimat. Jobb híján a távirányítóhoz nyúltam, hogy akkor majd kézzel - ám ekkor a képernyő elsötétült, majd elindult egy firmware frissítés. Amikor lement, maradt a Google jelszó távirányítós bepötyögése, a kétfaktoros autentikációval macerálás, de legalább bent voltam.
Ekkor már eltelt húsz perc, vagyis az "ebéd után megcsinálom" kategóriából a folyamat észrevétlenül átlépett a "felugrok valamikor munka után"-ba.
Ezután viszont pillanatok alatt felállt a rendszer, gyorsan be kellett pipálgatni a nekünk (nagyinak) érdekes alkalmazásokat, és már ott is voltam a nyitóképernyőn, Netflixszel, Spotify-jal, Apple TV+-szal, de HBO Go nélkül. Merthogy azt nem ajánlotta fel a Google TV. Némi ijedelem, "hát ezért vettem", "sebaj, valamire jó lesz", "de jó, hogy tizennégy napig visszaveszik", aztán óvatos, lemondó keresés az "HBO" kifejezésre. Semmi. Ajaj. App kínálat végigböngészése kézzel. Ott az ikon. Szemöldökráncolás és mosolygás furcsa kombinációja, de hát a Google eszközön virító Apple logó után már ki lepődik meg bármin is.
Jöhet a belépés az alkalmazásokba, amihez elvileg még csak jelszó sem kell, de azért nem árt, ha kéznél van.
Némi QR kód olvasgatás, aktiváló oldal megnyitogatás, streaming appban nyomogatás után fut minden alkalmazás. A diadal pillanata. Háromnegyed óránál járunk, már be merjük hívni nagyit a szobába, aki eddig az ajtó túloldaláról figyelte különös rítusunkat. Félt, hogy megzavar az otthonka susogása, vagy a finoman remegő kávéscsésze csilingelése. Átadjuk a távirányítót, három perc után jobban kézre áll, mint a kábeltévéé. Megisszuk a kávét, nem szólunk, hogy hideg, hiszen mi voltunk túl optimisták, és elkezdjük szétválogatni a szemetet, húzni a cipőt, miközben nagyi már a Nagy Lebowskit indítja el, és vált olyan könnyedén feliratot, mintha a Google-nél lenne junior UX dizájner.
Arról nem kell neki szólni, hogy a rendszeren belüli keresés elsőre tragikusnak tűnik. Ha azt mondom a távirányítónak, miután erre biztatott, hogy "vígjátékokat keresek", néhány, YouTube-ra feltöltött, lopott teljes videót ad ki. Ha azt mondom, "nyisd meg a Netflixet", akkor YouTube videókat javasol a Netflixről. Ha azt mondom, "Szex és New York", akkor egy általános találati oldalon találom magam, ahol még az epizódok címét és tartalmát is megjeleníti a Google TV - de azért az HBO appot el nem indítaná, miközben persze ott van nagyi kedvenc sorozata a kínálatában. Arra viszont, hogy az egyes streaming szolgáltatások kínálatában külön-külön válogassunk, aztán nézzük, amit néznénk, tökéletes a Google TV. Azt ezen a ponton nem tudjuk, hogy egy hét után elkezd-e véletlenszerűen fagyni, kilépkedni, vagy bárhogyan rosszalkodni a rendszer. De nagyi végre be van oltva, az öt-hét óra tévézés mellett már streamelni is tud, és örül, ha van miért felugrani hozzá.