Musk szerint a The Boring Company, az általa alapított alagútépítő vállalat, jelentősen csökkenthetné az építési költségeket – akár a fent említett összeg ezredrészére is. Bár ez elsőre talán hihetetlennek tűnik, a szükséges technológia már létezik. A mágneses lebegtetés és a vákuumcsövek kombinálásával szinte teljesen kiküszöbölhető a súrlódás, így a vonatok elviekben akár 4800 km/órás sebességet is elérhetnek, miközben rendkívül sima és gyors utazást biztosítanak.

A transzatlanti alagút ötlete messze nem új keletű. Michel Verne, a híres sci-fi író, Jules Verne fia, már 1895-ben megírta Un Express de l’avenir (A jövő expressze) című történetet, amelyben hasonló koncepció szerepelt. Később Bernhard Kellerman 1913-as regénye, Der Tunnel (Az alagút), valamint az ebből készült, 1935-ben bemutatott Transatlantic Tunnel című film is feldolgozta ezt a témát. Az elképzelés tudományos alapjait pedig Robert H. Goddard mérnök rakta le a 20. század elején, amikor szabadalmaztatta a vákuumcsöves alagút terveit – ezek a megoldások ma a hyperloop technológia alapját képezik.

A transzatlanti alagúthoz két kulcsfontosságú technológiára van tehát szükség:

• Maglev technológia – Ez a rendszer erős elektromágnesekkel lebegteti a vonatokat a sínek felett, így válik kiküszöbölhetővé a súrlódás, és ezzel elérhetővé az extrém sebesség. Maglev vonatok már jelenleg működnek Japánban, Németországban és Kínában – ez utóbbi ország pedig folyamatosan bővíti a hálózatát, és olyan vonatok fejlesztésén dolgozik, amelyek több mint 1000 km/órás sebességgel közlekedhetnek.
• Vákuumcsöves közlekedés – Ha az alagútból szinte teljesen eltávolítanák a levegőt, a légellenállás drasztikusan csökkenne, így a vonatok sebessége elérhetné a kereskedelmi repülőgépekét. Bár ez a technológia még fejlesztési szakaszban van, már mostanra is ígéretes eredmények születtek: a kínai T-Flight projekt egyik tesztvonata 622 km/órás sebességet ért el, míg a SpaceX által támogatott hyperloop prototípusa 463,5 km/órával haladt.

Sajnos azonban még ezek a technológiák sem elegendőek önmagukban, mivel akad még néhány jelentős akadály a transzatlanti alagút megépítésének az útjában. Ezek közül a leggigászibb, hogy egy 5470 km hosszú alagút több mint 100-szorosa lenne a jelenlegi leghosszabb víz alatti alagútnak, a 37,9 km-es Csatorna-alagútnak, amely 12 milliárd fontba került és hat évig épült. További nem éppen elhanyagolható nehézséget jelent a Közép-Atlanti-hátság, az a hatalmas víz alatti vulkanikus zóna, amely geológiailag rendkívül instabil terület.

A transzatlanti alagút így még sokáig csupán futurisztikus álom, viszont a maglev és hyperloop technológiák fejlődése már most is forradalmasítja a nagysebességű közlekedést, így végül is nincs kizárva semmi. Az emberiség már rendkívül sokat megvalósított mindabból, amit egykor lehetetlennek hittek.

(A cikkhez használt kép illusztráció, forrása: Pixabay/Pexels)