"Ha lesznek egyáltalán háborúk, fél évszázad múlva már robotkatonák vívják őket"
2021 / 01 / 18 / Perei Dóra
Ian Morris, a Stanford Egytem történelem- és régész oktatója szerint a civilizáció a háborúnak köszönheti fejlődését. Azaz, hogy csak köszönhette, egészen mostanáig. Mára ugyanis elértünk egy olyan fejlettségi szintet, ahol a technika és a kultúra segítségével erőszak nélkül is fenntartható a fejlődés. Feltéve, hogy túléljük az előttünk álló néhány évtizedet.

Ian Morris, "Mire jó a háború? Konfliktusok és a civilizáció fejlődése az emberszabásúaktól a robotokig" című könyvének összefoglalóját idézi az Atlantic cikke, amely szerint a történelem talán legbizarrabb ellentmondása, hogy a háború tömeggyilkossággal jár, mégis a temetkezési vállalkozók legnagyobb ellensége. Az átlagvélekedéssel ellentétben ugyanis a háború hosszú távon biztonságos és gazdag életet teremt az emberiség számára. A történész műve azt taglalja, hogy vajon mi okozta az erőszak fokozatos csökkenését az emberiség történetében, miközben rögtön magyarázattal is szolgál kérdésére: szerinte furcsa módon elsősorban a háborúknak köszönhetően élhetünk ma jólétben és biztonságban.

A két világháború között a világ nagyhatalmai betiltották a háborút 1928-ban más országok mellett Németország, USA, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia és Szovjetunió megegyezett abban, hogy elvetik a háborút, mint a konfliktusok rendezésének az eszközét. Egy évtizeddel később aztán a németek lerohanták Lengyelországot.

Hozzáteszi: noha elviekben egy erős, jól szervezett társadalom felépítésének nem ez lenne az egyetlen módja, a történelem jelentős birodalmai mégis egytől egyig háborús hódítás eredményeképpen alakultak ki. A függetlenség ugyanis soha nem pottyant magától az emberek ölébe, azt csak pusztító harcok árán lehetett kivívni. Cserébe a háború romjain felépített szervezett, központosított társadalmak hatékonyan működnek és könnyen irányíthatók. Ez egyrészt megteremti a biztonságot, másrészt előremozdítja a a civilizáció fejlődését. Morris figyelmét természetesen nem csupán a régmúlt eseményei kötik le, a jövővel kapcsolatban is vannak elgondolásai. Szerinte a háborús konfliktusok következtében kialakult civilizációs fejlődés napjainkra elérte azt a pontot, ami már kizárja a háború lehetőségét, mivel a jelen technikai-technológiai fejlettség, valamint a politikai kultúra által erőszak nélkül folytathatjuk fejlődésünket.

Hozzáteszi: ha a jövőben még lesznek egyáltalán háborúk, fél évszázad múlva már robotkatonák vívják őket.

Ugyanakkor szerinte benne van a pakliban, hogy az emberiség elpusztítja magát, mire megélhetné a robotháborúk korát. Az elkövetkező évtizedek során ugyanis jelentős geopolitikai változásokra készülhetünk, így még mielőtt létrejönne a robot-nagyhatalmak közötti egyensúly, számos konfliktus kirobbanhat, és elképzelhető, hogy az egyik atomhatalom pusztulást hoz a világra. Morris ennek ellenére optimista, mondván ha az elmúlt tízezer éven átevickéltük magunkat valahogy, akkor ez a világbéke beköszöntéig hátralévő mintegy négy évtizedben is menni fog.

Alaptalanul idealizáljuk a modernitás előtti időket

Legalábbis Steven Pinker, a Harvard Egyetem pszichológusa szerint, aki az Edge szakportálon írt arról, hogy a tévhitekkel ellentétben a világ nem lett erőszakosabb hely, épp ellenkezőleg. Vagyis újra kell fogalmaznunk, amit eddig a modernitásról és a fejlődésről gondoltunk.

"Hálával tartozunk a civilizáció intézményeiért és a felvilágosodásért, ami mindezt lehetővé tette számunkra” – magyarázza Pinker.

Szerinte a huszadik század borzalmai még sokakban élénken élnek, emiatt (is) gondolják, hogy az erőszak nemhogy csökkent, inkább fokozódott a civilizáció és a modern technológia fejlődésével. Ahogy fogalmaz, "nagyon divatos a modern világ rémtetteit a modern individualizmus, a szekularizáció, valamint a technikai racionalitás következményeként beállítani." Pinker azonban úgy látja, hogy a modernitás előtti idők idealizálása megalapozatlan. Igazának bebizonyításához a szakember statisztikákon keresztül vezeti le, hogy a világ össznépességéhez viszonyítva a huszadik század a világháborúk, a holokauszt, és a többi szörnyűség ellenére az emberiség egyik legbékésebb időszaka volt, ahogy az sem igaz, hogy a háborús pusztítás csak az újkorban harapódzott el.

Ha népességarányosan vizsgáljuk, akkor a második világháború nem szerepel az emberiség tíz legpusztítóbb háborús konfliktusa között.

Az erőszak csökkenése ráadásul nem pusztán a háborús áldozatok arányának csökkenésével mérhető: ma már jóval kevesebben halnak erőszakos halált, plusz egyre nagyobb az elutasítás az erőszak valamennyi formájával szemben is. A fejlett világban a gyerekek bántalmazása, a nők elleni erőszak és az állatkínzás is bűncselekménynek számít. Ezen kívül az állam büntetőeszközei is megszelídültek az elmúlt évtizedek során: a fejlett világ nagy részén eltörölték a halálbüntetést, a kínzást a nemzetközi jog is tiltja, ahogy a büntetések is egyre humánusabbak, enyhébbek.

Thomas Hobbes szerint az állam előtti időszakot a „mindenki mindenkivel harcban áll” állapot jellemezte. Megfelelő kormányzat nélkül a népek maguk álltak ki potenciális ellenségeik ellen, amiből bőven akadt, hiszen szinte mindenki ellenségnek számított. Ezek után nem meglepő, hogy régészeti kutatások szerint az ekkoriban élt emberek tizenöt százaléka erőszakos halált hal, a brutálisnak tartott huszadik században viszont ez az arány már csak három százalék volt, a huszonegyedik eddigi részében pedig mindössze 0,03 százalék.

Biztosan jó nekünk a civilizáció?

Sebastian Junger tizenöt éve dolgozott haditudósítóként, amikor tudatosult benne, hogy valami nincs rendben az életében. Ez nagyjából egy évvel a 2001. szeptember tizenegyedikei terrortámadás előtt történt, amikor Amerika még nem állt háborúban, Junger és társai pedig még nem beszéltek a PTSD-ről, vagyis a poszttraumás stressz szindrómáról. Ahogy arról sem, hogyan hat a trauma és a háború az emberi elmére. Junger több hónapot töltött Afganisztánban a tálibok ellen harcoló NATO-val. Akkoriban a táliboknak volt légierejük, vadászgépeik, tankjaik, tüzérségük, így párszor csúnya vereséget szenvedtek, és jó néhány gyomorforgató dolgot is láttak. Junger azonban úgy vélte, mindez nem hatott rá komolyan, hiszen nem is igazán gondolt rájuk.

A világ legkülönösebb háborúja 335 évig tartott és talán meg sem vívták A háromszázharmincöt éves háború Hollandia és a Nagy-Britannia délnyugati partjainál található Scilly-szigetek között hevesnek nem mondható “küzdelem” volt. Egyetlen lövés leadása nélkül zajlott, ami egyben vértelen háborúvá is tette.

Hazatért New Yorkba, aztán egy nap lement a metróba, és életében először megtapasztalta a valódi félelmet. Súlyos pánikroham tört rá, jobban félt, mint korábban bármikor Afganisztánban. Bárhová fordította tekintetét úgy tűnt, hogy valaki az életére akar törni, de nem tudta megmagyarázni, miért. A szerelvények túl gyorsan mentek, a tömeg túl nagy volt, a lámpák vakító fénnyel égtek. Minden túl hangos és túl gyors volt. Nekidőlt egy tartóoszlopnak, és csak várt. Majd amikor már nem bírta tovább, kirohant a földalattiból, és ment, amerre a szeme látott. Csak később jött rá, hogy poszttraumatikus stressz szindrómája volt. Ahogy egy korábbi TED-es előadásában fogalmaz, a katonák (akárcsak az emberek) állatok módjára fejlődtek, hogy túléljék a veszélyt, és ha létük veszélybe kerül, reagálnak az ismeretlen zajokra. Éberen alszanak és könnyen fölriadnak. Rémálmok és visszatérő képek gyötrik őket arról, ami majdnem megölte őket. Dühösek, mert készen állnak a harcra, vagy letörtek, mert ettől kissé kizökkennek gondolataikból. Ez tartja őket biztonságban. Nem kellemes, de jobb mint az állandó belső önmarcangolás.

A legtöbben szerencsére gyorsan, pár hét, esetleg hónap alatt leküzdik a PTSD-t. A pánikrohamok egy ideig még Jungernél is eltartottak, de végül elmúltak. Ám arról sejtelme sem volt, hogy mindezt a háborúban átélt események váltották ki. Egy ponton azt hitte, elment az esze, aztán az őrület egyszeriben elmúlt. Csakhogy az emberek mintegy húsz százaléka tartós PTSD-ben szenved, és segítség nélkül képtelenek visszatérni mindennapi életükhöz. Ők azok, akikkel gyerekként rosszul bántak, akiket korán ért trauma, vagy alacsony iskolázottságúak, vagy a családjukban korábban már előfordult pszichiátriai betegség. Miután tanulmányozni kezdte a jelenséget, Junger hamarosan rájött, hogy az USA által vívott háborúk hevessége idővel csökkent. Következésképpen az egyes konfliktusok kevesebb áldozatot is követeltek. Csakhogy a rokkantak száma megnőtt.

A tendenciáknak hasonlónak kellene lenniük, de pont ellentétesek.

Bár az iraki és afganisztáni háborúkban az áldozatok száma harmada volt a vietnami háborúénak, ezzel egyidejűleg ezen háborúkban háromszor annyian megrokkantak. Az Egyesült Államok hadseregének mintegy tíz százaléka részt vesz aktív harci cselekményekben, vagyis emberekre lőnek, embert ölnek, rájuk lőnek, végignézik, ahogy bajtársuk elesik és a többi. Ezek borzasztó traumát okoznak. Noha ez mindössze a hadsereg tíz százaléka, ehhez képest Junger szerint az amerikai hadsereg mintegy fele PTSD miatt rokkantsági járadékot kér az államtól. A statisztikák nem sorolják ide az öngyilkosságot, pedig Junger állítása szerint naponta átlagosan huszonkét veterán vet véget életének. Sőt a legtöbben azt sem tudják, hogy az öngyilkosságok zöme vietnami veteránokhoz köthető. Statisztikailag tehát nincs összefüggés a harcok és az öngyilkosság között, vagyis még ha valaki katonaként részt is vesz a harcokban, akkor sem biztos, hogy eldobja az életét. Egy tanulmányból például kiderül, hogy akik Irakban vagy Afganisztánban háborúztak, kevésbé valószínű, hogy később öngyilkosok lesznek.

Így látja a haditechnika fejlődését egy mesterlövész A Bőrnyakúak című igaz történeten alapuló mű szerzője szerint a modern háborús technológiákból egyedül a politikusok és a vállalatok profitálnak, és hazugság, hogy a technika segít megelőzni vagy humánusabbá tenni a harcokat.  

A videóban Junger röviden mesél antropológiai tanulmányairól, amikor is a navahó rezervátumban végzett terepmunkát. (A navahó hosszútávfutókról írta a szakdolgozatát.) A PTSD kutatása közben azonban eszébe jutott, hogy a navahók, és úgy általában a harcias népek soha nem szenvedtek a PTSD-től, mert miután egy csatájuknak vége lett, egyszerűen csak visszazökkentek a törzsi életbe. Vagyis lehet, hogy a tartós PTSD gyakoriságát nem háborús események, sokkal inkább a visszafogadó társadalom minősége határozza meg. Lehet, hogyha valaki zárt, összetartó törzsi társadalomba tér vissza, sikerül gyorsan leküzdenie a traumát. Ám ha valaki visszatérve egy elidegenedő, modern társadalomban találja magát, talán örök életére traumatizált marad.

Másként fogalmazva, lehet, hogy a hiba nem a veteránokban, hanem bennünk, a társadalomban van.

Bizonyos, hogy a modern társadalom minden tekintetben nyomasztó az elménkre. Minél tehetősebb egy társadalom, annál gyakoribbak az öngyilkosságok. Aki modern társadalomban él, nyolcszor nagyobb az esélye, hogy élete során depressziótól szenved, mintha szegény agrárközösségben élne. A történelem során valószínűleg a modern társadalomban a legtöbb az öngyilkos, a depressziós, a szorongásos, a magányos és a gyermekbántalmazó. Mi történik tehát azzal a negyven százalékkal, amely érzi, hogy bajban van, de nem érti, miért? Valószínűleg az, hogy külföldi szolgálatuk során megtapasztalták, mit is jelent az egységben az erő kifejezés: együtt étkeztek, együtt aludtak, együtt hajtották végre a parancsot. Egymásra bízták életüket. Aztán hazatértek, és egyszeriben mindennek vége szakadt. Visszacsöppentek egy modern társadalomba, amely mindenkihez kegyetlen, akár szolgált, akár nem.

Junger szerint valamikor az Amerikai Egyesült Államok is összetartóbb ország volt, ahol az emberek próbálták megérteni a rájuk leselkedő veszélyt, miközben igyekeztek segíteni magukon, és a világon. Csakhogy a helyzet megváltozott. Most az amerikai katonák, a veteránok egy végletesen megosztott országba térnek vissza, amelyben a két politikai párt hazaárulással vádolja egymást, azt állítva, hogy a másik az állam ellensége, hogy meg akarja ingatni a tulajdon országa biztonságát és jólétét. A gazdagok és a szegények között korábban sosem látott szakadék tátong. A helyzet egyre romlik, a faji kérdések szörnyűek, tüntetések, utcai zavargások tombolnak. A veteránok tudják, hogy az a törzs, az a szakasz, amelyik így bánik magával, pusztulásra van ítélve. Ahogy Junger fogalmaz, "Hozzászoktak. A veteránok megjárták a háborút, visszatértek, most pedig már más szemmel látják az országot. Látják, mi zajlik. Ezért az országért harcoltak. Nem csoda, ha depressziósak. Nem csoda, ha félnek." Junger szerint ezek után a valódi kérdés nem az, hogy a veteránokat megmenthetjük-e, sokkal inkább az, hogy saját magunkkal megtesszük-e ezt? Ha igen, akkor szerinte a veteránok is rendben lesznek:

"Legfőbb ideje, hogy az ország egyesüljön, már csak azokért a férfiakért és nőkért, akik a védelmünkért harcoltak."

További cikkek a Rakétán:

A japán katona, aki nem vette tudomásul a második világháború végét Ezért majdnem harminc évvel később, 1974-ben rakta le fegyverét.

A zsidók üldöztetése nem ért véget a második világháborúval, sőt A feljegyzések eltérő adatokról számolnak be, de megközelítőleg körülbelül egymillió zsidó maradt a koncentrációs táborokban a második világháború végén. A rabok többségének nem volt más választása, mintsem a felszabadítás után is azon a helyen maradni, ahol éveken át fogva tartották és kínozták őket. Ők lettek az úgynevezett kirekesztettek, akiket Sztálin szerint 'megfertőzött' a deportálás, ezért nincs helyük a társadalomban.

Az amerikai zászlóalj, ami felfújható tankokkal ment a 2. világháborúba A "kísértethadsereg" létezését fél évszázadon keresztül titkolták az amerikaiak, pedig még fegyvereik sem voltak.

(Fotó: Getty Images Hungary, PxHere)


Igényes és férfias történeteket keresel? A Roadstert neked írjuk!
Olvass bele az egyik legszínvonalasabb hazai magazinba, szeretni fogod! A Roadster egy fantasztikus utazás az élet legjobb területein...
Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.